51. - Ugyanúgy megtetted te is!

2011. aug. 25. 11:07 - írta PrincesaDorothea

Hello! Örültem nagyon a kommenteknek, amit kaptam, de azért, ha kicsivel többen írnátok, az is elég jó lenne. Nooss ennyit szerettem volna, jó olvasást, xoxo.

 

 

51. rész – Ugyanúgy megtetted te is!

Miután mindenki számára világossá vált, hogy nem tudok felállni, a két oztálynyi ember mind körém gyűlt és mindenki kérdezgetni kezdett, hogy mi történt.
Szerencsére a tanárunknak sikerült áttörni az emberek alkotta falon.
- Jessica… nagyon fáj?
- Eléggé. – válaszoltam fájdalmas képpel, de legszívesebben üvöltöttem volna, ugyanis iszonyatos fájdalmaim voltak a bal térdemben.
- Ki tudod nyújtani? – kérdezte Corinne.
Olyannyira meglepődtem, hogy egy pillanatra még a fájdalomról is megfeledkeztem. Mindenestre megpróbálkoztam vele, de nem sikerült.
- Valószínűleg levált a porc. – mondta.
Mindenki értetlenül nézett rá. Nagyon megijedtem, mikor felfogtam, mit jelent ez. Ezt a kezemet szorongató Melissa is érzékelhette, ugyanis Corinnehoz fordult.
- Honnan vagy ebben olyan biztos? Ne ijesztgesd feleslegesen…
- Melissa… - szóltam közbe. – Hagyd. – tudtam hogy hármunk közül Corinne az, akinek legtöbb köze van az ilyesmi dolgokhoz.
Alig telhetett el néhány röpke perc, megjelent az iskolaorvos, időközben pedig a térdem kétszeresére dagadt. Közben Corinne kissé távolabb magyarázott a tesitanárnak. Úgy éreztem, hogy nem mondhatott hülyeséget, hiszen sportolt, és neki is volt már balesete.
Ahogy azt gondoltam, az iskola orvos hozzám sem mert érni, ezért aztán Corinne kisebb hisztit vágott le, és utasította, hogy hívjon mentőt, ugyanis ilyenkor műteni kell.
Szóval továbbra is összeszorítottam a fogaimat, és tűrtem a fájdalmat, vártam, hogy ide érjenek a mentők, illetve próbáltam lélekben felkészülni a műtétre, már ha tényleg igaz. Persze az sem kerülte el a figyelmemet, hogy Corinne mennyire segítőkész volt most.
Mindeközben Melissa próbálta elterelni a figyelmemet, azzal, hogy beszélt hozzám.
- Kérlek szépen, hozd el az öltözőből a telefonomat. – szakítottam félbe.

A hordágyon való fekvés az egyik legrosszabb dolog a világon. A térdem, ha lehet még jobban fájni kezdett, amint megmozdítottak. Fogalmam sem volt, hogy fogom ezt kibírni. Bár a körülményekhez képest még mindig nagyon jól viselkedtem. Pedig egy hisztit simán levághattam volna.
Szédülni kezdtem, és teljesen kivert a víz. Nagyon rosszul éreztem magam. Azt kívántam bárcsak vége lenne már ennek az egésznek, és kiütnének egy jó nagy adag altatóval.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem bágyadtan Corinne-tól, mikor indulás előtt beszállt mellém az autóba.
- Megmondtam Hoffmann-nak, hogy veled jövök. – közölte, majd picit elmosolyodott. – Melissa totál ideges lett.
Csak mélyet sóhajtottam, majd ránéztem.
- Azért köszönöm. – mondtam halkan.
- Jól vagy? – kérdezte, majd hátrasimította a hajamat.
- Nem igazán.
- Nemsokára jobb lesz. – mondta magabiztosan.
Néhány percig mindketten hallgattunk. A velünk utazó ápolóról tudomást sem vettünk. Gondolkodtam. Miért jött velem? És miért ilyen kedves?
- Corinne…
- Hm?
- Mi van most Tommal meg veled?
- Szóval az a kis… Loren elkotyogott mindent?
Bólintottam.
- Elvileg Tommal megint barátok vagyunk. Csakhogy… úgysem lesz már olyan, mint régen. Nem szabadott volna kavarnunk egymással. Biztosan azt hiszi most is, hogy majd többet akarok tőle. Pedig… nem. Tökéletesen elég lenne a barátsága… hogy ismét feltétel nélkül bízzon bennem. – miközben ezeket mondta nem nézett rám, azonban a következő pillanatban az őszinte tekintetével találtam szemben magam. – Nem akarom elvenni tőled. Tudod…. nehéz bevallanom még magamnak is… neked meg főleg… de kedvellek. – fejezte be.
Még a fájdalom ellenére is felnevettem.
- Én is téged… főleg most. – mosolyogtam rá.

Az egész műtét alatt ébren voltam. Úgy nevezett artroszkópos eljárással történt. Mindössze két kis bemetszést ejtettek  a térdemen. Egyáltalán nem fájt. Viszont a monitorra kivetített felvételt nem bírtam nézni. Az orvos elmondása szerint csak vissza kell illeszteni a levált porcdarabot.
- Nos, kisasszonyka készen is vagyunk. – szólalt meg az orvos, miután befejezte. – Ha minden rendben lesz, 3 nap múlva hazamehet. A porcképzőt pedig továbbra is szedje. Most átviszik a kórtermébe. Fog kapni fájdalomcsillapítót és altatót.
- Értem. – bólintottam tétován. – Beszélhetnék előtte a barátnőmmel? Már értesítette a szüleimet… és biztosan ők is itt vannak. Gyorsan elintézném.
- Természetesen.

- Csak nem akarsz egész éjszaka itt maradni?
Corinne halvány mosollyal az ajkain lépett Tomhoz, majd kezét a fiú vállára tette. Azóta Jess ágya mellett ült, hogy a lányt kihozták a műtőből.
- Reggel fog felébredni.
- Itt akarok lenni, mikor felébred.
A lány halkan egy másik aprócska széket húzott az ágy mellé, majd leült rá.
- És te? Hogyhogy visszajöttél? – kérdezte Tom.
Kicsit alaposabban megnézte a mellette ülő lányt. Haja kissé kócos volt, arcáról lemosta a sminket, és teljesen egyszerű ruhákat viselt. Aranyosnak találta, ugyanúgy, mint mikor először látta.
- Hazamentem átöltözni meg elhoztam a cuccom a suliból aztán… sejtettem, hogy itt talállak. A többiek már régen elmentek?
- Nem sokkal azután, hogy elaludt. Corinne… miért jöttél vissza? – fordult komoly arccal Tom a lány felé.
Corinne csak megrázta a fejét, majd lemondóan sóhajtott.
- Nem akarok tőled semmit. Csak… gondoltam, hogy esetleg beszélgethetnénk… mint régen.
- Miért jöttél be Jess-sel? – Tom továbbra sem kímélte Corinne-t.
- Mivel már voltam hasonló helyzetben, gondoltam nem fogok neki ártani… elmondtam, milyen vizsgálatai lesznek stb… na meg… mivel tudott a nagy békítésről, ezért biztosítottam róla, úgy ahogyan most téged is, hogy csupán a barátod szeretnék lenni. És, hogy tökre kedvelem őt. – Corinne vetett egy pillantást az alvó Jessicára, majd ismét Tomra nézett.
A fiú nem szólt semmit. Továbbra is gondolkodó arccal meredt előre… talán a szerelmét figyelte.
- Tom. – folytatta Corinne. – Miért nem veszed észre, hogy ebben a sztoriban nem én vagyok a gonosz? Ami köztünk volt… mindketten tudjuk, hogy hülyeséget csináltunk. De…
- Ne kezdd Lorent megint, légyszi.
- Miért? – Corinne kicsit megemelte a hangját. – Teljesen elhitette Jessicával meg mindenkivel, hogy ő az ártatlan. De… emlékezz csak vissza, ha vele voltál… ellenkezett ő valaha úgy igazából? Felhozta valaha is Jesst?
Tom fejében egyértelmű válasz született mindkét kérdésre. Viszont azt is tudta, hogy ő milyen volt akkoriban. Rideg, erőszakos… talán Loren tudta, hogy bármit is mondhat, úgy is eléri, amit akar.
- Nagyon jól tudta, hogy Jesst szeretem, nem pedig őt. Nem akart keresztbe tenni neki. – válaszolt végül.
- De mégis lefeküdt veled… több alkalommal! – fakadt ki Corinne.
- Ugyanúgy megtetted te is!
A lány nem válaszolt. Egy ideig még farkasszemet nézett Tommal, aztán elfordult.
- Az lesz a legjobb, ha most megyek. – mondta csendesen, miközben felállt. – Mondd meg Jessnek, hogy jobbulást kívánok neki. Szia.
Tom hallgatta az egyenletes, tompa zajokat, amik Corinne cipőjének hangjai voltak.
- Corinne… - szólalt meg.
A lány visszafordult az ajtóból.
- Ne haragudj.
Néhány hosszú másodpercig csak mélyen fürkészték egymás tekintetét. Végül Corinne egy egészen aprót bólintott és távozott a kórteremből.

50.- A békítő tárgyalás

2011. aug. 20. 22:25 - írta PrincesaDorothea

Hello!!! Köszönöm az előző kommenteket mindenkinek :)
Remélem tetszeni fog az új rész és majd sokan írtok nekem! :) Nah, jó olvasást, xoxo.

 

50. rész – A békítő tárgyalás

- Őszinte leszek, Fräulein… egyelőre nem tartom szükségesnek a porcok cseréjét, de mivel nincsenek a legjobb állapotban, ezért felírok egy porcképző tablettát, amit… kissé huzamosabb ideig szednie kell.  – némán bólintottam, majd feszülten figyeltem, amint az orvos lepecsételi és aláírja a receptet. – És a legfontosabb… nincs több felesleges lépcsőzés. – mondta.
Most erre mégis mit mondhatnék?
- De… egyszerűen… mindig elakadnak a liftek. – kezdtem kínosan.
Eléggé megkönnyebbültem, mikor közölte velem, hogy nem kell műteni, de ez a lépcsős dolog megint feltámasztott egy rakás kétséget.
- Ez puszta véletlen volt, Jessica. Bárkivel megesik. Van, akivel többször, van akivel soha sem, de a saját érdekében…. kérem szépen. Kezdetben legalább azt a kilenc emeletet.
- Rendben. – sóhajtottam.
Persze a fejemben ez a beleegyezés még korántsem volt rendben, de legalább az orvos kicsit megkönnyebbülhetett.
- Itt a receptje, váltsa ki, amint lehetséges. – nyújtotta át a papírt.
- Értettem. – vettem el. – És… köszönök mindent, viszlát.
Azzal elhagytam az irodát.
Odakinn anyának beszámoltam mindenről. Ezután hazamentünk, majd miután átöltöztem valami kényelmesebb ruhába, rászántam magam, hogy bekapcsoljam a mobilomat és tájékoztassam Christ a történtekről.
Volt egy – egy nem  fogadott hívásom a barátnőimtől, 2 Tomtól, illetve egy üzenet tőle, amiben elnézést kért, hogy nem találkoztunk. Még mindig eléggé bosszantott a dolog, főleg, hogy eléggé úgy tűnt, egyikük sem tartja valami fontosnak a hívásaimat.

Miután beszéltem Chrissel, bevágódtam az ágyamba, majd az ölembe húztam a laptopomat, és felléptem msn-re. Mielőtt alaposabban szemlélődhettem volna Loren rögtön rám írt.

Sziaaa. Nem fogod elhinni mi történt tegnap délután! – hirtelen sok lehetőség átfutott az agyamon.

Talán elhiszem, de kitalálni semmiképp sem fogom. ;)

Szóóval… Melissa elrángatott egy kávéházba, ahol már Brit várt… Tom-mal és Corinne-nal.

??? Elég fura felállás. Mit akartak?

Ún. békítő tárgyalást tartani… C. és köztem… meg… persze Tom és Corinne között, illetve T. és én közöttem. – kezdett egyre furább lenni.

Először is teljesen abszurdnak hangzott a „békítő tárgyalás”. Mint kifejezés is, mint fogalom, mint megtörtént dolog. Bárhogy. Aztán… nyilvánvalóan Brit és Mel fejéből pattanhatott ki. Még jó ötletnek is tartanám, de miért kellett ezt előttem titokban tartani? És miért volt ez az egész annyira fontos, hogy mindenkinek ki kellett kapcsolnia a mobilját… úgy mint, egy igazi tárgyaláson.

Ésss… miért nem tudtam én erről semmit? :O

B. és M. úgy gondolták, hogy nem feltétlenül örülnél neki, hisz… Corinne  is és én is az utadban álltunk már… mikor Tom-mal jól alakultak a dolgaid.

Percekig csak némán bámultam a képernyőt és nem írtam semmilyen választ. Igazából nem tudtam, hogy most örüljek –e ennek a hírnek vagy sem. Tom és Corinne valamikor tényleg jó barátok voltak… és nem szerettem volna, ha miattam az újrakezdés meghiúsul… ugyanakkor voltak kétségeim… vajon Corinne is csak egy barátság újrakezdését reméli? Vagy többet? Talán pont ő fogja beteljesíteni a hónapokkal ezelőtt elhangzott jóslatát?

Na, és hogy sikerült a nagy békítés? – írtam végül.

Hát… elég érdekes volt. Corinne egész végig gyilkos szemekkel bámult engem… De úgy tűnt, hogy annak örül, hogy Tom bocsánatot kért tőle, és most megint „barátok”. – na, igen pont ettől tartottam én is. -  Engem viszont ugyanúgy utál… bár azt mondta, hogy el van felejtve a dolog.

Hmm… ez érdekes. De nem tudom elképzelni hogy történt a nagy békülés Tom és közted? Elvégre nem utáltátok egymást… csak elég nagy távolságot tartottatok egymástól…

Azt mondta, sajnálja, hogy kihasznált… és, hogy olyan csúnyán viselkedett velem… amikor tudod.

Együtt kellene éreznem, meg örülnöm, hogy ezt csinálták, de valamiért nem ment. Azt hiszem irigy voltam. Mégis… mi jogon jár Lorennek egy hivatalos bocsánatkérés? És, mi az, hogy csúnyán viselkedett vele? Elvitte orvoshoz, fizette a költségeket, csak épp nem ugrándozott örömében, mert szülők lesznek…
Ez a gondolatmenet már annyira törvényszerű volt nálam. Mindig végiggondoltam ezeket, aztán pedig jött az a rész, hogy velem egyáltalán nem törődött. Tudom, hogy régen volt, teljesen mások voltunk akkor, de… ez nekem is járt volna. Még akkor is, ha semmi baj nincs. Legalább egy telefonhívás, akármi.
Nem értettem, hogy miért hisztizem még mindig ezért, hiszen már megbeszéltük ezt Tom-mal, és szerettem volna elfelejteni, de valami mindig adódott, ami felszínre hozta ezeket a dolgokat. Lehet, hogy Brittanyék pont ezért nem avattak be?

***

When you want it the most there's no easy way out
When you're ready to go and your heart's left in doubt
Don't give up on your faith
Love comes to those who believe it
And that's the way it is

Aznap este Chrissel a saját szobájában ugráltunk, közben mindenki áltál rongyosra hallgatott popszámokat énekeltünk.  Úgy nézhettünk ki, mintha valamit ünnepeltünk volna. Talán így is volt, ugyanis már személyesen is előadtam a vizsgálatot, és valahogy mostanra sikerült felfognom, hogy mennyire is jó ez.
Mielőtt eljöttem, felhívtam Tomot, Melissát és Brittany-t, és nekik is elmeséltem a történteket. A Lorennel való beszélgetésemet természetesen nem említettem, és erre őt is megkértem, hogy ne tegye.
- Tudod… miattad fognak meghúzni nyelvvizsgán. – közölte Chris teljesen spontán.
- Már megbocsáss, de hoztam neked rengeteg filmet, hogy fejleszthesd a halláskészségedet! – vágtam hozzá egy párnát.
- Jó… de most például…
- Ajj, Chris… tudom, hogy zseni vagy, játszva megcsinálod.
Csak halványan elmosolyodott, majd kissé komolyabb arccal, és mindenféle kertelés nélkül, teljesen eltérő dolgot mondott.
- Ha vége a sulinak, hazamegyek.
- Tessék? – bukott ki belőlem, és kelleténél jóval hisztérikusabbra sikeredett.
- Nyáron Mexikóban leszek anyuékkal… aztán meg visszamegyünk Berlinbe. – magyarázta.
Egy ideig csak szomorú képpel bámultam rá, majd végre megszólaltam.
- Basszus… nagyon hiányozni fogsz, meg irigyellek is… áááá.
- Tudod, mit? – világosodott meg, majd vigyorogva közelebb jött, hogy megoszthassa velem zseniális ötletét. – Mivel úgy is aaaa… mostoha unokatestvérem vagy… azt hiszem… látogass meg Mexikóban.
- Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem.
- Naná, anyáéknak már rengeteget meséltem rólad, és tökre szeretnének megismerni. Meg igazából anyukádat is, szóval ők is jöhetnének Sebastiannal.
- Nos… ezt még megtárgyaljuk… de ne aggódj, nem szabadulsz ám tőlem. – vetődtem az ágyra, majd szorosan magamhoz húztam.

***

- Szerintem pedig igenis, hogy tök csinos. Ahhoz képest, hogy kézizett, egyáltalán nincs rajta túl sok izom. – mondtam Melissának.
Egy szokásos szerdai tesióra volt, ami egy véletlen folytán Corinne osztályával volt összevonva. Melissa és én diszkréten kivontuk magunkat  a labdajáték alól, és épp Corinne-t tárgyaltuk ki, miközben ő azon volt, hogy teljes vereséget mérjen a csapatunkra.
- Jó… mondjuk mióta nincs Tom-mal sokkal tűrhetőbben néz ki… a sminkje is egész jó.
- Apropó… mi van Tom-mal és Corinne-nal most? – kérdeztem, miközben elhajoltam a felém száguldó labda elől.
- Hogy érted, hogy most? – kérdezte Mel értetlenül.
- Na, már most… tudok a békítő tárgyalásról.
Melissa teljesen ledöbbent.
- Wolf, Helmolt! Szétválni! – összerezzentem a tanár hangjára, majd néhány lépésnyit hátráltam Melissától.
- Loren elmondta. – kiabáltam neki.
- Pletykás picsa! – kiabált vissza, mire mindketten elröhögtük magunkat.
Ezután próbáltam valamit kezdeni magammal. A tanár már nem figyelt, ezért gondoltam, visszamegyek a barátnőmhöz. Mielőtt azonban elértem volna a célom, valaki az ellenkező csapatból olyan művészien a lábam alá dobta a labdát, hogy gyönyörűen sikerült elbotlanom benne és ráesnem a két térdemre, ami kegyetlenül fájt.

Corinne naplója

2011. aug. 11. 21:29 - írta PrincesaDorothea

Szépséges estét mindenkinek! Az igazat megvallva elkezdtem a következő részt írni, de közben támadt egy különös ötletem. Mivel Corinne eléggé nagy közutálatnak örvend, ezért gondoltam, hogy írok egy amolyan kis szösszenetet, amelyben a képzeletbeli "Corinne naplójából" olvashattok rövid bejegyzéseket.
Többek között az első hivatalos találkozása Jess-sel, az érzései és félelmei Tommal és a töbiekkel kapcsolatban az ő szemszögéből. :)
Számomra így már nem is tűnik annyira gonosznak, de majd mondjátok meg Ti! :)
Jó olvasást, xoxo.

ɤ Tom exe. Körülbelül kétszer láttam eddig. Az is még kilencedik év elején volt, mikor együtt voltak, és Tomot várta a suli előtt. Nagyon szép lány volt. Pont az a fajta, akit, ha meglátsz, az önbizalmad mínuszokba zuhan. Aki után minden pasi megfordul… Olyan, akire hasonlítani szeretnél, akiért képes vagy feladni magad, és úgy öltözködni, viselkedni, ahogy ő teszi. Csak hogy a kiszemelt fiú téged válasszon.
Nem hiszem, hogy sokat változhatott az évek alatt. Magabiztosabbnak tűnt. Tökéletesen illettek rá a nőies ruhái, a magas sarkú cipő. A szemében különös fény csillant. Korántsem tűnt már olyan kislánynak, aki odalenne attól, hogy a nagy Tom Kaulitz barátnője.
Épp csak egy leheletnyi smink volt az arcán, hogy tökéletessé tegye a bájos vonásait. A bőre barna volt. Úgy látszik velem ellentétben ő elég gyakran szolizik, valószínűleg nincsenek gondjai a szeplőkkel. Szinte nevetséges, hogy két évvel fiatalabb tőlem.
Attól a pillanattól kezdve utáltam Jessica von Helmolt-ot. Nem volt rá semmilyen okom, csupán a féltékenység. Tudtam, hogy Tom-mal van néhány lezáratlan ügyük. És csak percek kérdése, hogy összefussanak, és újra beszéljenek egymással. Rettegtem. Bele sem mertem gondolni, mi lesz.
Tudtam, hogy Tomnak már volt afférja Brittany kis barátnőjével… azt sikerült minden zokszó nélkül lenyelnem. Jesstől viszont komolyan tartottam. Nem csak azért, mert szebb volt, mint Loren, hanem azért, mert ő volt a nagybetűs Ex. Akinek nem ismertem a szándékait. Viszont régen… még ha Tom nem is szerette őt igazán, nem holmi egyszer használatos barátnőként beszélt róla. És ő volt az első lány, akit nem csalt meg…
Ezek után versenyezzek vele? Mikor ott van nála az adu? „Tom sosem volt másik lánnyal, amíg együtt voltunk…”

 

ɤ Az elmúlt két hét rettegéssel telt számomra. Szerencsére úgy tűnt, hogy Jessica megpróbálja elkerülni Tom-ot. Nem tudtam a kapcsolatuk részleteit… csak annyit, hogy Tom eléggé megbántotta Jesst, és kidobta. Persze abban már korántsem voltam biztos, hogy Tom is el akarja kerülni a Jessicával való közelebbi érintkezést…

 

ɤ  Rettenetes házibuli… Jessica egy manipulatív ribanc. Szükségem van Tomra…

 

ɤ  Hetekkel az előző mondat után újra itt. Kiborultam… Jessica v. H. előtt, és megkértem, hogy segítsen nyomozni Tom után. Igazából egész jó fej csaj…

 

ɤ Loren Schlichter. Brittany kis rabszolgája… aki terhes… Tomtól. J.v.H. ma nem is volt suliban… valószínűleg annyira kikészült a hírtől, hogy belebetegedett. Elég fura bevallani, de ma majdnem m-e-g-v-e-r-t-e-m Lorent. Kezdek megijedni magamtól… Talán hagynom kéne az egészet. És egyszerűen kitörölni Tom Kaulitz-ot az életemből. De nem megy…azt hiszem, még mindig szerelmes vagyok belé szeretem. Mint anno. Mint egy legjobb barátot…
Viszont Loren Schlichter még fizetni fog ezért…

49. - Csajháború II.

2011. aug. 5. 19:34 - írta PrincesaDorothea

Szép estét! Kommenteket nagyon szépen köszönöm, remélem most is fogtok írni majd... :) Jó olvasást, xoxo. :)))

 

 

 

49. rész Csajháború II.

Iskola után kicsit feszengtem, miközben Lorent és Brittany-t vártuk Melissával. Nem értettem, miért vagyok ideges. Hisz Brit jóformán egész nap Loren közelében volt, biztosan beszélt már vele. Nyilván nem vallotta be neki, hogy mennyire értékes barátnak tartja, olyat nem tenne, de valami pozitív jelzést csak küldött neki.
Erről teljességgel meg is bizonyosodhattam, mikor feltűntek egymás mellett a folyosón, vidáman trécselve. Valamiért mégis rossz érzésem volt.

Még az előző szünetekben közöltük a fiúkkal, hogy csajos délutánt tartunk, ezért jobban járnak, ha valami más programot szerveznek, vagy egyszerűen csak haza mennek ahelyett, hogy ránk várnának.
- Szóval teljesen jól vannak most egymással, már amennyire én tudom. – fejezte be Brit a nagy mesélést, majd megálltak mellettünk.
- Húú, miről beszéltetek ilyen elmélyülten? –kérdezte Melissa kíváncsian.
- Ami azt illeti Jessről… meg az ex-barátjáról, akivel jóban van. – nézett rám Loren sejtelmesen, amire én csak mosolyogni tudtam.
- Szóval hova megyünk? – kérdezte Brit tudálékosan.
- Costa Coffee? – tettem egy ajánlatot.
- Az… elég drága. – mondta Melissa.
- Kaptam zsebpénzt… Sebastiantól. – jelent meg az arcomon egy győztes mosoly.
- Micsoda? – támadtak le.
- Csak… anyu megbízta, hogy adjon pénzt nekem… aztán ő kicsit nagyobb keretek között mozog, mint anyu, szóval mindhárman a vendégeim vagytok.
Körülbelül úgy nézhettünk ki, mint a „menő csajok” a tipikus amcsi filmekben, ahogy ott álltunk a folyosón és nevetgélve szórakoztunk. Épphogy ilyen idilli hangulatban elindultunk volna kifelé, mikor valaki eléggé indulatosan visszarántotta Lorent a karjánál fogva. Egy emberként néztünk hátra, és kénytelenek voltunk szembesülni Corinne-nal.
- Nocsak… újra itt vagy? – nézett rá gúnyosan.
- Corinne… - Brit közelebb lépett, majd arrébb akarta húzni Lorent, ő azonban leintette.
- Itt vagyok, Corinne. Ellenvetés, panasz, kérés? – kérdezte negédes mosollyal.
- Van! Tűnj el innen, és ne gyere vissza soha többé! – halkan beszélt, de leírhatatlanul szúrós pillantással nézett Lorenre.
- Corinne… ne légy már nevetséges… te is tudod, hogy ez az egész nem csak az én hibám… és azt is, hogy Tom már nem szeretett téged. És ha ez nyugtat… engem soha nem szeretett.
- Örülök, hogy ennyire tisztában vagy a dolgokkal. – Corinne vetett Lorenre egy utolsó gúnyos pillantást, majd felém fordította a tekintetét. – Te pedig, Jess… vigyázz Tom-mal. Most lehet, hogy előadja az álompasi szerepét, de csak idő kérdése, hogy mikor fog megint egy ilyennel kavarni.
Teljesen ledöbbentem ezen a mondatán. Bele sem gondoltam ebbe komolyabban. Annyira nem tudtam ezt feltételezni Tomról… de…
- Corinne, most már ideje, hogy lelépj, és annak is, hogy végre túltedd magad Tom Kaulitz-on. – adta ki Brittany az utasítást.
Oh, istenem… ha Corinne tényleg szerette Tomot, akkor aligha sikerülne túltennie magát rajta… hisz nekem is majd 3 évembe telt, és nem sikerült.
Corinne elment, mi pedig elindultunk a kávéházba, miközben a lányok folyamatosan győzködtek arról, hogy semmi értelme annak, amit mondott, és hogy minden rendben lesz, de valamennyi kétség maradt bennem.

A szokásostól eltérően, meleg és napsütéses áprilisi nap volt. Körülbelül 3 teljes hónap telt el Corinne gonosz jóslata óta, és örömmel mondhatom, hogy minden a legnagyobb rendben a körülöttem élőkkel. Köztem és Tom között is. Annyira jó volt az utóbbi 3 hónap... persze eleinte kicsit paranoiás voltam Corinne miatt, de sikerült meggyőznöm magam, hogy velem ez nem fog megtörténni.
A diákoktól forgalmas utcán sétáltam iskola után. Illetve nem is sétának nevezném, mert konkrét úti célom szerint Chris és Sebastian lakása felé igyekeztem. Anya és Sebastian még valószínűleg dolgoznak, ugyanis negyed kettő körül járt az idő. Chrisnek valami vírusos hányós fertőzése volt, úgyhogy iskolába sem járt. Többek között a házijait vittem neki, amiket Lorentől sikerült megszereznem, illetve rá kellett beszélnem – anya és Sebastian  utasítása szerint - , hogy halassza el a jövő héten esedékes felsőfokú spanyol nyelvvizsgáját, mert elég rossz állapotban van.

- Hola, señor. – léptem be Chris szobájába.
- Hola, señoríta, que tal? – nézett rám kissé elgyötört arccal.
- Nem mehetsz el nyelvvizsgázni. – közöltem vele, majd leültem az ágy szélére mellé.
- Tudtam…
- Hogy engem is bevetnek majd ellened? Mint utolsó és leghatásosabb fegyvert? Igen. De ezúttal hallgatni fogsz rám. Mégpedig azért, mert holnap szombat… és itt fogok maradni veled…
- Ez annyira nem rossz. – mosolygott rám.
Viszonoztam.
- Na, már most… ma megcsináljuk a halasztási kérelmedet, aztááááán holnap – hogy azért szinten tartsuk a zsenialitásodat – megnézed velem a laptopomon lévő összes spanyol illetve olasz romantikus vagy épp kevésbé romantikus filmet. – fejeztem be ördögi vigyorral. – Persze lehet, hogy kérni fogok segítségül legalább egy angolfeliratot… de láttam már mindet elég sokszor.
- Pl.?
- Melissa P., Scusa ma ti chiamo amore (Sajnálom, hogy szerelmemnek hívtalak), Tres metros sobre el cielo (3 méterrel a föld felett)… ez a kedvencem.
- Ne, Jess, nem teheted ezt velem! Karolinával minimum ötvenszer láttam azt a filmet. Szinte kívülről tudom. – könyörgött.
- Egyszer találkoznom kell vele… ha legközelebb jön meglátogatni téged, akkor feltétlenül. – hagytam figyelmen kívül a nyávogását.
Mielőtt Chris reagálhatott volna, elkezdett csörögni a telefonja. Körülbelül két percig válaszolgatott igen/nem/jól van jellegű válaszokkal majd letette. Ezután póker arccal felém fordult, majd végre megszólalt.
- Nem filmezünk holnap… MR – vizsgálatra mész. – közölte tárgyilagosan, én pedig majdnem lefordultam az ágyról. – Sebastian hívott, és remélik, hogy nem felejtetted el, hogy holnapra van időpontod.
De, totálisan elfelejtettem, úgyhogy eléggé hidegzuhany hatást váltott ki nálam ez a hír.
- Ne aggódj, ez csak egy vizsgálat lesz… - próbált nyugtatni több percnyi némaság után.
- Ahol kiderül, hogy mi lesz majd a térdemmel…
- Jess… nyilván azt fogják javasolni, ami az egészségednek a legjobb.
Chris még jó ideig mondogatta a különböző dolgokat, majd miután befejezte, hoztam neki kekszet, hogy azért csak egyen valamit, majd a neten elintéztük a nyelvvizsgahalasztást.

„Tudunk találkozni? Sürgős lenne. Színház melletti park? Mikor?” – miközben visszafelé buszoztam a belvárosba írtam Tomnak egy sms-t. Feltétlenül szükségem volt rá, hogy személyesen is lássam, és ő is próbáljon megnyugtatni.
Azonban választ nem kaptam. Megpróbáltam elérni a barátnőimet, de mindegyikük ki volt kapcsolva. Kezdett kicsit gyanús lenni. Próbáltam visszaemlékezni rá, hogy hova is indultak suli után, vagy, hogy napközben mit terveztek, de semmi. Egyszerűen és természetesen mindenki valamilyen más úti céllal távozott az iskolából. Fura volt.
Ugyanakkor mérhetetlenül felbosszantott, hogy senkivel sem tudom megbeszélni a problémámat, mikor nagyon is ki vagyok akadva és félek.

Így hát… hazamentem, összepakoltam a pizsamám, egy másnapi összeállítást, illetve a laptopom, és elindultam visszafelé Sebastian lakására, útközben pedig felhívtam anyát, és közöltem vele, hogy nem kell hazajönnie velem, kivételes módon ma én is ott alszok. Az egyetlen pozitív dolog az volt, hogy ha Chris meglát engem, a kétségbeesett fejemet, és meghallja az ottalvási szándékomat, teljesen biztos, hogy tart velem egy nyálas mediterrán mozi estet, ami talán kicsit eltereli a gondolataimat. Nagyon is szükségem lenne rá most.

Este hat körül sikerült megegyeznünk, miszerint a rettegett Tres metros sobre el cielo c. filmet utoljára nézzük meg, és azokkal kezdjük, amiket Chris még nem látott. Elégedett mosollyal az arcomon indítottam el az első filmet, miután Chris kezébe nyomtam egy nagy tál popcornt, és kényelmesen elhelyezkedtem mellette. Az idegességem kissé alábbhagyott, bár mikor megérkeztem első dolgom volt egy dühroham formájában beszámolni Chrisnek a történtekről, aztán pedig kikapcsolni a telefonomat. Ez lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet, ugyanis még mindig ugyanabban az állapotban  hevert valahol…

48.-Csajháború I.

2011. júl. 27. 20:05 - írta PrincesaDorothea

Sziasztok! Elnézést, hogy megint sokat kellett várni, csak ide-oda járkáltam, aztán időm se volt túl sok, amikor meg lett volna, nem volt semmi érdekes, használható ötletem. De. szerencsére megtört a jég, úgyhoogy van folytatás. Komiknak örülnék :)
Jó olvasást! xoxo.

 

 

48. rész – Csajháború I.
A saját szobámban ébredtem. Az ágyamat anya, Sebastian, Chris és Tom vette körbe. Valamiért nem értettem ezt a fajta felállást.
- Jessica. Hogy vagy, édesem? – simított végig anya az arcomon.
- Hogy kerültem ide? – kérdeztem halkan.
- Nem emlékszel? – kérdezte Chris döbbenten.
- Látod, te idióta miért kellett rábeszélned, hogy… - kezdte indulatosan Tom, és már majdnem nekiesett Chrisnek, de Sebastian igyekezetett visszatartani.
- Hé, nyugi. – ültem fel. – Tudom, hogy megállt a lift, de…  mi volt, elájultam?
- Totál kiakadtál, meg pánikoltál, aztán kérted, hogy hívjam fel Tomot. Aztán mielőtt még megtehettem volna, elájultál. Kb. öt perc múlva visszajött az áram, a lift leért, és Tom is odaért, és hazahozott.
- Ez… annyira kínos.  – mondtam magam elé bámulva.
- Miért kellett erőltetned, hogy beszálljon abba a liftbe? – Tom ismét Chrishez fordult.
Mielőtt ő válaszolhatott volna, közbeszóltam.
- Nem kényszerített. Ő csak felajánlotta, én pedig beleegyeztem, jórészt miattad. – néztem szigorúan Tom szemeibe. – Hiszen… te mondtad… a térdeim miatt.
A mondat végére olyan nyomorultul éreztem magam. Nem volt jogos a felháborodása, ráadásul ott voltak anyuék, akik semmit nem tudtak a térdfájós dolgomról. Nem tudtam mit csinálhatnék, túl sokan voltunk itt, nem beszélhettem egyszerre ennyi emberrel.
Végül anyu megoldotta a problémát, és kitessékelt mindenkit, mert szerette volna tőlem hallani a teljes igazságot.

Én pedig elmondtam. A térdfájást, a szakítást Chrissel, a kezdődő viszonyomat Tommal. Mindent. A körülményekhez képest jól fogadta az újonnan szerzett infót, aztán még aznap este telefonált az egyik ismerősének, aki a sebészeten dolgozik.
Szerencsére még volt néhány hetem a vizsgálatokig, de már most is eléggé féltem, főleg, hogy tudtam, a mai nap történései fényében, egyhamar nem fogok liftbe szállni.

- Sajnálom, amiért úgy nekiestem Chrisnek. – szólalt meg Tom hosszú hallgatás után.
Ketten voltunk a szobámban. Sebastian és Chris hazamentek, miután anyuval befejeztük a lelkizést.  Anya pedig a nappaliban volt, valami statisztikát csinált a számítógépen.
- Nem tőlem kell bocsánatot kérned ezért. De hagyjuk… nem akarok most erre gondolni. – sóhajtottam, majd közelebb húzódtam a mellettem ülő fiúhoz.
- Még mindig iszonyat gyorsan ver a szíved. – súgta a fülembe.
- Nem feltétlenül csak a liftes incidens miatt. – kicsit távolabb húzódtam, és mosolyogva ránéztem.
- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte cinkos mosollyal.
- Semmit, csak… jó, hogy itt vagy. – nyomtam egy puszit az ajkaira.
- Ja, és totál szerelmes vagy belém… és majd ki ugrik a szíved a helyéről?
- Azért ennyire nem durva. – oltottam le.
Nem is tudom pontosan miért volt ez. Tényleg izgatott voltam. Részben a lift miatt, részben a jövőbeli vizsgálatok miatt, részben meg azért, mert Tom itt volt. És az nyilvánvaló, hogy szerelmes voltam belé, de nem amiatt volt.
- Oh tényleg? – kérdezte vontatottan, majd hanyatt döntött az ágyamon. – És… mit szólsz ahhoz, ha azt mondom, hogy a te ágyadban még sosem csináltuk és ideje ezen változtatni?
Éreztem, hogy erre a mondatra megemelkedik a pulzusszámom, és ezt valószínűleg Tom is érezhette a csuklómon, mivel azokat fogta.
- Itthon van anya. – mondtam halkan, de egyáltalán nem ellenkezésképpen.
- Akkor majd ne sikíts, ha nem akarsz előtte magyarázkodni. – vigyorgott rám.
- Mekkora szemét vagy. – válaszoltam hasonlóan széles vigyorral, s már alig bírtam kivárni, hogy megkapjam a következő, nagyon is kiérdemelt csókomat.

Hétfő reggel a szokásosnál jobb kedélyállapotban indultam iskolába. Anya kijelentette, hogy elvisz kocsival, szóval viszonylag hamar odaértem. Széles mosollyal az arcomon szálltam ki a kocsiból, és nem kisebb lelkesedéssel köszöntöttem az első ismerős embert, akivel találkoztam.
- Loren! – tipegtem oda hozzá futólépésben és megöleltem. – Annyira örülök neked.
Bevallom, kissé bűntudatom volt, mert az elmúlt időszakban max. kétszer, ha beszéltem vele telefonon, meg néha msn-en. Kicsit túl lefoglalt a saját kis kétszemélyes világom Tom-mal.
- Oh, én is örülök neked Jess. – reagált eléggé meglepetten.
- Jól vagy? – váltottam kissé komolyabb hangnemre.
Csak halványan elmosolyodott, majd bólintott.
- Helyes. – karoltam belé, majd elindultunk a bejárat felé. – Tudod… arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ma délután elmennénk bandázni? Mint régen.
Időközben bementünk az ajtón.
- Nem hiszem, hogy ez túlságosan jó ötlet lenne. – állt meg zavartan a folyosó közepén.
Szerencsére még nem voltak sokan, így nem okoztunk kellemetlenséget senki számára, de ha még így is lett volna… kit érdekel? Brittany hercegnője vagyok, vagy mi a fene.
- Ugyan miért? – kérdeztem döbbenten.
- Tom miatt.
Valahogy sejtettem.
- Tom nem lesz ott. Csak te, Mel, Brit, és én.
- De akkor is Jess. Te… komolyan csodállak téged, amiért még azok után is ennyire közvetlen vagy velem… de Melissa és Brit…
- Elvégre megbeszéltük, és én megbocsátottam. Brit és Melissa pedig ugyanolyan szívesen fogad, mint én. Szóval jössz.
- De hát…
- Én vagyok a bandavezér. Ez most gyerekesen hangzik… de ha azt mondom, akkor velem kell jönnöd. Én csak szeretném, ha jól éreznéd magad. Elvégre barátok vagyunk.
- Kérdezd meg Lissát, és Brittany-t efelől…
Nem értettem, hogy mire fel ez a problémázás. Hiszen… nem volt semmi különösebb bajuk vele.
- Loren. Téma lezárva, jössz. Szia. – köszöntem el tőle egy műmosoly kíséretében, majd elindultam a saját osztálytermem felé.
Ok nélkül nem problémázna ennyit. Vagy mégis? Mindenesetre a végére kellett járnom, úgyhogy írtam a két legjobb barátnőmnek egy sms-t, miszerint lyukas órában – ami Britnek nem az - , feltétlenül beszélnem kell velük.
Persze Melissa próbált kifaggatni előző órák alatt, de helyette eltereltem a figyelmét, és megosztottam vele a hétvégén történteket, amik néhány órára boldoggá tettek.

Egyetlen pici dologgal nem számoltam. Mégpedig, hogy az ikreknek is lyukas volt a harmadik órája. Szerencsére sikerült meggyőznöm Billt, hogy találjon ki valami idiótaságot, hogy távol tartsa tőlem Tomot, aki miután megkapta tőlem a szükséges puszi-adagját, lelépett a tesójával.

- Szóval…  miért nem akar Loren veletek találkozni? – néztem kissé összehúzott szemekkel a csajokra.
- Mert Brit bunkó volt vele. – mondta Melissa, mindenféle köntörfalazás nélkül.
- Mi van? – kérdeztük Brittel egyszerre.
- Amikor felhívott szombaton… te leráztad. Még csak meg sem kérdezted, hogy van. – oktatta ki Mel.
Brit felháborodva járatta a tekintetét kettőnk közt.
- Nem tudtam, mit kéne tennem, jó? Elvégre… neki volt ki tudja meddig viszonya Tom-mal.
- Annak már vége. – szóltam közbe.
Végül is értettem, mire akar kilyukadni. Utálnom kellene azt a csajt, aki majdnem elvette „életem szerelmét”… és még várandós is volt tőle.
- Tudom, hogy ez elég idióta, de… nem akarok haragudni rá. És… nektek sem kell, szolidaritásból sem. Hisz te mondtad Brit, hogy hiányzik.
- De azt csak a…
- A csicskáztatás miatt? – nézett rá Melissa gúnyosan.
Brit hosszú másodpercekig csak bámult maga elé.
- Azért is. Nem könnyű annyi szarságot észben tartani, okés? – csattant fel. – De… amíg nem voltatok itt… rajta kívül nem volt senki más, aki a barátnőm lehetett volna. Szóval… igen, kihasználtam őt, de ő meg örült neki. Ugyanakkor meg… mindig segítünk egymásnak dogánál, mindig ő a párom tesiórán, meg akármilyen órán… nehéz elismerni, de szeretem őt. Csak… mindig is ti voltatok az elsők, és… nem akartam mást is közel engedni.
Néhány másodpercig mindhárman hallgattunk, majd végül erőt vettem magamon és megtörtem a csendet.
- Oh, Brit… tudom, hogy ez nagyon nehéz. De… attól még lehet igazi barátod, mindenféle rabszolga álarc nélkül. – mosolyogtam rá halványan.
- Ajj, tudom, csak… azt hittem könnyebb lesz így… még okom is volt, hogy utáljam.
- Nyugi, mindenki gondol hülyeségeket. – nyugtatta Melissa.
- De… szerencsére szerveztem programot délutánra, úgyhogy… lesz alkalmunk beszélni meg ehhez hasonló nyálas dolgokat elkövetni, és biztosítani róla Lorent, hogy nem utáljuk. – mondtam mosolyogva.
Örültem, hogy sikerült tisztáznunk ezt a dolgot, ugyanakkor határtalanul boldog voltam amiatt is, hogy Brit ennyire szeret engem és Melissát. Már csak az hiányzott a tökéletes összhanghoz, hogy a délután jól sikerüljön.

47. - Beszélgetés

2011. jún. 27. 20:00 - írta PrincesaDorothea

 

Sok-sok kommentnek örülnéék. Jó olvasást! xoxo.

 

47. rész - Beszélgetés

Tétovázva álltam a luxuslakásokat rejtegető épület földszinti előterében, és igen csak megfontolt, ugyanakkor félelemmel teli pillantásokat küldtem a makulátlanul tiszta lift ajtó felé. Egyszerűen nem bírtam rászánni magam. Pedig kellene, mert Tomnak tényleg igaza volt, mikor a 9 emelet lépcsőzést említette, mint térdfájdalmat kiváltó ok.
Mielőtt véglegesen állást foglaltam volna valamelyik útvonal mellett, éreztem, hogy egy kar finoman a derekamra fonódik.
- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar fogsz jönni. Szia.
Chris volt az. Egy puszit nyomott az arcomra, majd végre szembefordított magával.
- Szia. – válaszoltam egy enyhe mosoly kíséretében.
- Csak nem a lifttel szemeztél?
- De… - sóhajtottam, majd vetettem egy gyors pillantást a hátam mögé.
- Tudom, hogy nagyon fáj a térded. – nézett rám tárgyilagosan. – És… ez egy tök új lift, mindig jól működik, és ha valami baj lenne, rögtön észrevennék, ugyanis elég sokan járkálnak ilyentájt. Amúgy meg, most mindkettőnknél van telefon, sőt a liftben is van telefon, rögtön hívhatunk valakit. És… ott leszek veled végig, fogom a kezed. – vigyorogta el a végét.
Eléggé… rosszul éreztem magam a szó minden értelmében. Először is furcsa volt Chris viselkedése, és nem utolsósorban kezdtem kicsit pánikba esni a lift miatt is. Ugyanakkor a Chris által felsorakoztatott érvek nagyon is reálisak voltak.
- Na, jól van. – sóhajtottam végül, majd felé nyújtottam a kezem.
Nem is gondoltam végig rendesen, de azzal csak nehezítettem volna a saját helyzetemet, talán így lesz a legegyszerűbb. Talán a 3. emeleten majd besokallok, de most egyelőre elég bátornak éreztem magam.

Az ajtók szép lassan összehúzódtak a szemem előtt, a lift pedig lassan elindult felfelé. Olyan régen álltam már ilyen felvonóban, hogy hirtelen a kelleténél sokkal erősebbnek éreztem a szintemelkedés okozta émelygést. Mintha repülőn lennék. Erősen szorítottam a mellettem álló Chris kezét, ő pedig csak csendesen mosolygott magában.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor a számláló a kilenceshez ért, az ajtók pedig egy csilingelés közepette kinyíltak. Boldogan léptem ki, ezután pedig enyhe mosollyal követtem Christ a lakásuk felé.
- Ugye, hogy nem is volt olyan szörnyű? – kérdezte, miközben kinyitotta az ajtót.
- Ugye. De egy ideig ezt még nem leszek képes megszokni… és egyedül kizárt, hogy be mernék szállni.

Igazából olyasmi gondolatok röpködtek a fejemben, hogy úristen, én, Jessica von Helmolt lifteztem, ezek után avassatok szentté, de semmiképp sem lettem volna hajlandó megosztani Chrissel. Főleg, hogy egy elég nehéz beszélgetés várt ránk.
Chris kérés nélkül készített 2 vaníliás cappuchinót, amit annyira imádok. A kezembe adta az egyiket, majd valamilyen oknál fogva nem a nappaliba, hanem a szobájába vezetett.
- Nem lenne gond, ha először én mondanék valamit? – kérdezte feszengve.
Nagyon meglepett ezzel, még sosem láttam őt idegesnek vagy, hogy zavarban lett volna.
- Dehogy is, mond csak. – egyeztem bele, gondolván, hogy így majd könnyebb dolgom lesz.
De miért is lenne könnyű dolgom? Épp szakítani készülök, és mint tudjuk, az előző ’komoly’ kapcsolatomnál sem én tettem meg ezt, szóval totál tapasztalatlan voltam.
- Emlékszel, mikor meséltem neked Karolináról azon a partyn?
- Az exedről?
- Igen. – ahogy ezt kimondta, észrevettem a tekintetében valami furcsát, olyat amit eddig még sosem. – Amikor karácsonykor otthon voltam, akkor találkoztam vele. Átmentem hozzá, és nagyon sokat beszélgettünk… arról, hogy mi történt mióta nem találkoztunk. Meséltem neki rólad, és… azt mondta, hogy tökre örül, hogy sikerült találnom egy ilyen csajt.
Nem folytatta. Nem tudom, hogy mit akart kihozni ebből a mesélésből, de titkon azt reméltem, hogy valami olyasmi történt Karolinával, amitől majd kvittek leszünk… és ez nagyon megkönnyítette volna a helyzetet.
- De? – kérdeztem.
- De… azt mondta, hogy ő még nincs túl rajtam. Nagyon rossz volt ezt hallani, és tökre megsajnáltam szegénykét és…
- Megcsókoltad? – kérdeztem.
Semmi vádló nem volt a hangomban. Igazából nem is volt miért vádolnom őt. Mi ketten… nagyon jól kijöttünk egymással, és kijátszottuk a szerelmi szálat is egymással, ami mellesleg nem volt rossz, de túl átlagos, és túl nyugodt volt, holott egyikünk sem ehhez volt szokva.
- Hülyeség volt, csak vigasztalni akartam… de… kérlek ne haragudj rám, Jess. Én… szeretlek.
Csak elmosolyodtam ezen a kijelentésén.
- Én is szeretlek, Chris. – válaszoltam, és csak remélni mertem, hogy jól értelmezi az üzenetem.
Leült mellém, egészen közel, megfogta a kezeimet, majd mélyen a szemembe nézett.
- Te vagy a legcsodálatosabb lány, akivel találkoztam.
- Chris… - szerettem volna ezt a helyzetet tisztázni, most már véglegesen, ő azonban megakadályozott ebben.
Még pedig a lehető legzavarbaejtőbb módon. Az ajkaimra tapadt, majd kíméletlenül, hevesen csókolni kezdett. Hirtelen nem tudtam, miként reagálhatnék. Viszont tényleg itt volt az ideje, hogy elmondjam az igazat, és ott volt még Karolina is, aki lehet, hogy még most is szenved. Én pedig egyetlen mondattal megoldhatnám a helyzetet. Miután ezt végiggondoltam, kissé durva mozdulattal ellöktem magamtól Christ.
- Lefeküdtem Tommal. – mondtam ki az első eszembe jutó dolgot.
- Én meg Karolinával.
Mindketten hallgattunk, és próbáltuk felfogni az új infókat.
- Chris… én… gondolkoztam ezen, nagyon sokat. Nagyon kedvellek téged, mindig jól érzem magam a társaságodban, de… nem működik köztünk annyira ez a kapcsolatosdi, ugye észrevetted?
Csak némán bólintott.
- Én… tényleg éreztem valami vonzalmat irántad, de…
- De most már csak a barátom akarsz lenni? – kérdezte halkan, és végre a szemembe nézett.
- Te egy csodálatos srác vagy… és még mindig szerelmes Karolinába…
- Igen, csak úgy, mint te Tomba. – fejezte be a mondatomat.
- Pontosan. – bólintottam. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, és… köszönöm, hogy mindig mellettem álltál, akármi is történt.
- Ajj, ez most olyan nyálasan hangzott, mintha búcsúznál. – fintorgott.
- Elég nehéz megbirkóznom ezzel, szóval ne nehezítsd meg. – nevettem.
- Akkor inkább megkönnyítem. Barátok? – nézett rám kérdően.
- Barátok. Illetve bizalmasok, feltétel nélkül.
- Ez csak természetes. – mosolygott rám, majd szorosan megölelt.
Annyira jól esett az ölelése, annyira megnyugtató volt, és annyira boldog voltam abban a pillanatban, hogy még a szemem is könnyes lett.

- Nem tudom, hogy mihez kezdek, ha visszamész Berlinbe. – intéztem szavaimat Chrishez, miközben a lift felé sétáltunk.
Késő délután volt, én pedig több órányi beszélgetés, és stratégia kidolgozás után hazafelé készülődtem.
- Királyul meg leszel, kiscsaj. És tudod, hogy bármikor hívhatsz majd.
- Szavadon foglak. – kacsintottam, majd beléptem a felvonóba.
Ismét a mellettem álló fiú kezéért nyúltam, majd csukott szemekkel és széles mosollyal az arcomon vártam, hogy leérjünk a földszintre. A lift megállt, én pedig kinyitottam a szemem, de várakozásaimmal ellentétben az ajtó nem nyílt ki, és ezek mellett teljesen sötét volt odabenn.

46. - És ha senki nem fogja már bánni…

2011. jún. 25. 21:05 - írta PrincesaDorothea

Hát.... bocsi a soksok késésért... és igazából remélem tetszeni fog, komikat várok.
Jó olvasást! :)

 

 

Este 10 körül járhatott az idő. Melissa, Brittany és én igazából tökéletesen tisztában voltunk a dolgokkal, csupán mindenen nevettünk.
- És… még csak nem is történt semmi olyan… komolyabb köztetek? – címezte Brittany nekem ezt a kérdést már legalább negyedszerre aznap este.
- Nem. – ráztam a fejem. – Tudod… szerintem Chris… még mindig az exébe szerelmes. Ahogy beszélt róla nekem… az olyan… mint Tom és én. Tuti biztos, hogy léteznek olyan emberek, akik egymásnak vannak teremtve.
- Akkor erről tájékoztatnod kéne Christ is, nem gondolod? – kérdezte Melissa.
- Ez csak az én feltevésem. Aztán most elvileg nem is beszélünk, mert megsértődött. És… rohadt fura a helyzet anyuék miatt is.

Egy óra múlva sikerült még több alkoholt elfogyasztanunk, és valamiért nagyon nagy vágyat éreztem, hogy kimenjünk bandázni.
- De hát hideg van. – mondta Brit ezer wattos vigyorgások közepette, ami eléggé megcáfolta a kételyeit.
- Szerintem egyáltalán nem fogsz fázni. – bökdöste Melissa mosolyogva.
Még további öt percig vitatkoztunk ezen, aztán felöltöztünk, és végül egy-egy füstölő cigarettával a kezünkben elhagytuk Melissáék házát, ami immár üresen állt, ezért Melissa vette a bátorságot és beriasztotta.
- És… hogy fogunk visszajutni? – nevetett Brit.
- Remélem, azért annyira rémes állapotban nem leszünk. – jegyeztem meg.
Ezután egész nyugodtan hagytuk magára a terepet, az irányt pedig a kedvenc emlékművünk felé vettük, ami történetesen egy szobor volt, ami az eddigi legnagyobb árvíz nagyságát szimbolizálta.
- Juhúúú emberek buliii van!  - kiáltotta Melissa, majd telefonjáról benyomta Nicole Scherzinger Poison c. számát, azzal felmászott a vízhullámok alakjára emlékeztető emlékmű tetejére, és táncolni kezdett, mi közben mi Brittel fetrengtünk a nevetéstől, vagy épp csatlakoztunk Melissához.
- Hé, hé, hé, menjünk sétálni… emlékeztek, mikor múlt nyáron is itt sétáltunk? – kérdeztem ugrálva-tapsikolva, miután végigtáncoltunk kb. 3 számot.
- Mikor Brit behányt a házatok elé, meg ide? – kérdezte Mel.
- Igeen.
- Azt nem lehet elfelejteni… - sóhajtott Brittany, de végül ő is elmosolyodott.
Aztán Melissa méltóztatott lemászni a trónjáról, és egymásba karolva elindultunk a belváros felé.
-To all of you who wronged me, I am, I am a zombie, again, again, you want me… - kezdtem énekelni.
- Oh… ez Pretty Reckless? – kérdezte Brit csillogó szemekkel.
- Igen. – válaszoltam.
- Én nem ismerem. – szólt közbe Melissa.
- Mert re-tar-dált vagy! – mondta neki Brit. – Egyébként… nekem a Just tonight a kedvencem.
- Nekem is, csak most pont ez jutott eszembe. – vigyorogtam.
Az odafelé úton Brittel dudorásztunk, de Melissa egyszer csak megállt, és tekintve, hogy ő volt középen, minket is maradásra késztetett.
- Mi az? – néztem rá.
- Akik ott szemben jönnek… - nem fejezte be a mondatot, inkább erőteljesen zoomolni kezdett a sötétben felénk közeledő – azt hiszem – 3 alakra.
- Úristeeen! – kiáltott fel boldogan Brit pár másodperc múlva, majd rohanni kezdett az ’alakok’ felé.
Ahogy jobban megnéztem őket, tényleg hárman voltak, még pedig Alex, Bill és Tom. Nem hiába… hármunk közül Brit volt az egyetlen, aki azért nem hordott szemüveget vagy kontaktlencsét, mert ténylegesen nem volt rá szüksége. Ahogy odaért a srácokhoz, Alex nyakába ugrott, aki elkapta a lábainál a lányt, majd szenvedélyes csókot váltottak.
Ezzel szemben Melissa és Bill először kissé fáradtan, de a lehető legnagyobb lelkesedéssel ölelték meg egymást, s csak ezután csókolták meg egymást.
- Szia. – lépett közelebb hozzám Tom.
- Öhm… szia. – köszöntem kissé tartózkodóan és közben várakozóan néztem az előttem álló srácra.
- Hülye paraszt voltam. – szólalt meg pár másodperc múlva, miközben megforgatta a szemét.
- Helyes. –mosolyodtam el, majd közelebb léptem hozzá és nyomtam egy puszit az arcára.
Kissé értetlen arcot vágott, miután elhúzódtam… gondolom a puszi helyével volt problémája.
- Hé, gyerekek mit szólnátok, ha elmennénk kocsmázni… és nyernénk pénzt az emberektől? – kiáltott Bill. – Meg akarom csinálni a pénzérmés trükköt.
Mielőtt akármit is végiggondolhattam volna, a többiek mind ujjongva beleegyeztek, én pedig csak arra ocsúdtam fel, hogy Tom megragadja a kezem és finoman maga után húz. Volt egy olyan érzésem, hogy ennek az estének nem lesz egy hamar vége.

- Ne, ne, Jess… ne csináld ezt! – Tom a lehető legkevesebb durvasággal próbált eltolni magától.
- De hát… miért? – kérdeztem, s ismét meg akartam csókolni.
Melissáék vendégszobájában voltunk. Fogalmam sem volt róla, hány óra lehetett, és hogy a többiek alszanak – e már. Viszont az tudtam, hogy mindenképpen Tommal akarok lenni.
- Little J, nagyon sokat ittál… és… tudom, hogy most azt hiszed, hogy akarod, de én nem akarom ezt kihasználni. Majd ha teljesen magadnál leszel, és ha senki nem fogja már bánni. – simított végig finoman az arcomon.
Mielőtt bármit is reagálhattam volna, kivágódott a szoba ajtaja és Alex lépett be.
- Oh, bocsi… Tom nincs véletlenül egy gumid?
- Nincs. – vágta rá kissé felháborodva.
- Basszus…
- Melissának tuti van. – kacsintottam.
- Köszi. – azzal távozott.
- Te jó isten. – dőlt hátra gondterhelten Tom.
- Mi az? Hiszen együtt vannak.
- És totál be vannak baszva.
- Hű, de bölcs lettél mostanában.
- Te csak ne oktass ki engem, Jess… te is hasonló állapotban vagy.
- És nincs is vele semmi bajom. Néha be kell rúgni kicsikét… - mosolyogtam rá.
- Szent igaz. Mit csinálsz holnap? – kérdezte, mintegy témaváltásként.
Nem válaszoltam rögtön. Inkább szorosan hozzábújtam, majd kis gondolkodás után megszólaltam.
- Elmegyek Chrishez. – sóhajtottam. – És elmondok neki mindent.
Nem válaszolt semmit. Csak annyit éreztem, hogy kissé szorosabban ölel magához, majd egy puszit nyom a hajamra.

45. - Lógás

2011. máj. 22. 18:59 - írta PrincesaDorothea Köszönöm szépen az előző részhez írt kommentjeiteket. :) Remélem most is kapok majd nééhány vélemény. :)))
Aztán egy kérdésem lenne: nektek is kissé átalakultak a formázási dolgok mikor új bejegyzést raktok fel? Pl. h nem lehet a betűtípust megváltoztatni meg ilyenek? meg nekem mostanában egybe barakja az egészet és nekem itt kell entereket nyomogatni bele h ne legyen egybefolyó szöveg, holott szövegszerkesztőben normálisan megcsináltam. nah mind1, remélem majd rájövök előbb-utóbb h mit kéne vele csinálni. Nektek jó olvasást! xo.
45. rész - Lógás

A hatalmas tempónak köszönhetően hihetetlenül rövid idő alatt tettem meg az osztálytermünkhöz vezető utat. Néhány méterrel a terem előtt azonban kénytelen voltam lelassítani, egyrészt a térdeim miatt, másrészt meg nem akartam fúriaként becsörtetni a terembe, mert akkor Melissa tuti, hogy rögtön kérdésekkel bombázna.
Amint beléptem az ajtón, rájöttem, hogy a lassítás tényleg nem bizonyult rossz ötletnek, ugyanis Chris is benn volt.
- Sziasztok. – léptem oda hozzájuk és próbáltam a kora reggeli nyugodtságomat visszaerőltetni.
Ha már az egész lényemre nem is, legalább az arckifejezésemre.
- Szia. – köszönt mosolyogva Melissa.
- Mi jót akart tőled Tom? – kérdezte Chris.
Nem is próbálta leplezni a kíváncsiságát.
- Oh… csak Lorenről kérdezett. De mondtam neki, hogy ma már tuti jön suliba, úgyhogy mindent megbeszélhet vele. – az első eszembe jutó dolgot, közben pedig a kabátom levételével foglalkoztam.
- Értem. – válaszolt Chris elgondolkozva. – Öhm… cigiztél? – kérdezte fura hangleejtéssel.
Teljesen zavarba jöttem. Mintha életemben először vádolt volna meg valaki ezzel.
- Én… igen. – válaszoltam halkan. – Nézd… sajnálom, de kicsit idegesít, ha Lorenről kérdezősködik nálam.
Ahogy befejeztem a mondatot, megszólalt a csengő. Chris egy lemondó sóhaj közepette megrázta a fejét, majd elindult kifelé.
- Sikerült összevesznem mindkét „pasimmal”. Rohadt jó. – vágódtam le a helyemre.
A legfurcsább az volt, hogy elsősorban saját magamra voltam mérges, mert hagytam, hogy ideáig sodródjanak az események. – mármint, hogy két fiúval kavarjak egyszerre.
- Mi történt Tommal? – kérdezte Melissa.
- Oh, semmi új, csak a szokásos hülyeségeinken megint összevesztünk, meg persze Chris miatt. – sóhajtottam lemondóan.
- Vagy úgy.
Néhány másodpercig nem szólaltunk meg, pedig szerettem volna valami másról beszélni, például Melissáról és Billről, de ezzel az volt a probléma, hogy végül úgyis Tomnál lyukadnánk ki.
- Ugye nektek lenne kémia órátok Frau Linggel? – nyitott be az egyik ismeretlen tanár a terembe.
Néhányan, az elöl ülők közül válaszoltak, hogy igen, mire a nő közölte, hogy nincs itt, ezért elmarad az óra.
- Elnézést! – szólította meg Melissa az épp távozni készülő nőt. – Frau Ling egész nap hiányozni fog?
- Igen.
Vagyis nem lesz matekunk sem, max. egy helyettesítő tanárral.
- Köszönöm. – válaszolt egy enyhe mosollyal, majd hozzám fordult. – Lógunk?
- Ma már te vagy a második, aki ezt kérdezi. – néztem rá furán.
- Remélem, hogy én azért nagyobb eséllyel indulok, mint az előző alany. – kacsintott rám.
- Legyen. – bólintottam. – De hol megyünk ki? A földszinti termekben szerintem óra van.
- Akkor ideje lesz használnunk ezt. – mondta, majd hosszas kutakodás után kivett a táskájából egy kulcsot.
- Ez milyen kulcs és honnan szerezted?
- Hát… egy hátsó kapu, pontosan A hátsó kapu kulcsa, amit másoltattam egy portáról szerzett, és aztán visszaszolgáltatott pótkulcsról. Senkinek sem hiányzott egy percig sem. – vigyorgott rám.
- Na hát, te egy zseni vagy. – válaszoltam kissé ironikus hangnemben, de természetesen nagyon örültem, hogy minden gond nélkül ki fogunk jutni.


A szeles és fagyos utcán sétáltunk – feltehetőleg egy olyan buszmegálló felé, ahonnan eljutunk Melissáékhoz. A barátnőm időközben a legfontosabb embereket értesítette sms-ben a távollétünkről és annak okairól. Nekem perpillanat semmi hangulatom nem volt ahhoz, hogy bárkinek is írjak. Itt legfőképpen Chrisre gondolok; de ő Brittanytől úgyis értesül a dolgokról fél percen belül. Melissa elrakta a telefonját, én pedig csak tovább bámultam a különböző kirakatokat, amelyek mentén elhaladtunk. Amint megakadt a szemem egy gyógyszertáron, rögtön magamhoz tértem és megkértem Melissát, hogy menjünk be, hadd vegyek magamnak valami porcképző/erősítő vagy akármilyen gyógyszert, ami enyhíti a fájdalmat.

- Nem gondolod, hogy el kéne menned orvoshoz? – kérdezte Melissa már a szobájában, miközben a táskájában kutakodott, én pedig a gyógyszerbevétellel foglalkoztam.
- Sok mindent gondolok, Melissa. De félek attól, hogy a képembe vágják, hogy műteni kell, és ne közlekedjek lépcsőn, ha helyette használhatom a liftet is.
A barátnőm csak lemondóan megrázta a fejét, majd győztes mosollyal az arcán emelte fel a doboz cigit, amit eddig keresett a hatalmas táskájában.
Az egész délelőttöt átbeszélgettünk, persze sokkal okosabbak nem lettünk, legalábbis én nem. Továbbra is tudatában voltam annak, hogy a helyzetem Chrissel és Tommal már-már tarthatatlan, és muszáj lesz valamit tennem.

- Tudod mit? – kérdezte széles vigyorral Melissa.
- Na mit? – kérdeztem vissza tudálékosan.
- Rúgjunk be ma este. De… nagyon. – küldte felém a jelentőségteljes pillantásait, amiből tisztán láthattam, hogy kegyetlenül be akar rúgni.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdeztem.
- Persze! Talán majd megvilágosodsz, és telefont ragadsz, hogy felhívd a választottadat, hiszen olyankor őszinte az ember. Írok Brtinek. – vette elő a telefonját.
Melissa szorgosan pötyögött, én pedig a különleges elméletén gondolkodtam, ami másodszorra már nem is tűnt olyan oltári nagy hülyeségnek. Csak egy halvány mosoly kíséretében megráztam a fejem, miközben Brittany már 600-szor elátkozott minket a válaszában, amiért hagyjuk őt szenvedni biológia órán, de természetesen igent mondott az esti programra.

44. - Ambivalencia

2011. máj. 16. 18:35 - írta PrincesaDorothea Holaa! Egész jó napot tudhatok magam mögött :) Hazafelé pedig tökre megvilágosodtam a sztorival kapcsolatban, szóval írtam. Ennek tökre örülök most. :) Kíváncsi vagyok, hogy tetszik majd nektek, szóval szeretnék sok-sok véleményt. :)
És még egyszer bocsi a sok kihagyásért. :(
Jó olvasást! xo.

44. rész – Ambivalencia


Idegesen álldogáltam egyik lábamról a másikra aznap este. A vasútállomáson voltam. Chris vonata késett. (Nem értem, hogy visszafelé miért nem repülővel jött.) A térdeim még mindig nagyon fájtak, és hiába volt nagy az épület, az összes ülőhelyet elfoglalták. Rengetegen voltak ott. Gondolom a késések miatt. Dél körül keltem fel és azóta folyamatosan azon pörög az agyam, hogy vajon mit tegyek Chrissel. Mondjam el neki? Szakítsak vele? Esetleg ne mondjak el semmit, és úgy szakítsak vele? Vagy ne mondjak el semmit, és ne szakítsak vele?
További 10 perc szenvedés és tépelődés után végre bemondták a várva várt vonat érkezését. A gyomrom görcsbe rándult, amint megláttam Christ közeledni, de ennek ellenére elmosolyodtam. Ő is hasonlóan tett, mikor észrevett, majd amikor odaért egy nagy öleléssel és szájra puszival ajándékozott meg.
- Hiányoztál. – suttogta, miközben mélyet szippantott a hajam illatából.
- Te is nekem. – válaszoltam automatikusan.

Borzalmas volt visszatérni az iskolába. Teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy reggel későn kelek fel, és akkor fekszem le, mikor kedvem tartja. Ezért is volt, hogy pénteken már hálát adtam az égnek, hogy véget ért ez a hihetetlenül hosszúnak tűnő hét. Szerencsére ez némileg javított az általános kedélyállapotomon, így reggel egész jó kedvvel indultam el suliba.
Chris – ezúttal hivatalosan – Sebastiantól kölcsönzött kocsival jött értem reggel. Örültem neki, és tényleg nagyon jól megvoltam Chrissel. De mióta hazajött egyre inkább erősödött bennem a bűntudat, hiszen megcsaltam. Az elmúlt időszakban nem nagyon beszéltem Tommal, a kettőnk ügye pedig egyáltalán nem került szóba. Tudtam, hogy nem játszhatom már sokáig ezt a kis játékot, de nagyon nehéz volt elszánni magam akármilyen cselekvésre, hisz a két fiú közül valamelyiknek így is, úgy is ártani fogok. A legrosszabb pedig, hogy utána minden egyes nap újra találkozni fogunk. Persze ez Chris esetében nem teljesen biztos, de ez az a tényező, amely kicsit sem befolyásolja jelen pillanatban a döntésem.
A bejárati lépcsőn készültünk felmenni Chrissel, amikor valaki oldalról átkarolt és puszit adott az arcomra.
- Szia, Hercegnő.
Tom volt az. A szívverésem legalább négyszeresére gyorsult. Fogalmam sem volt, hogy mire készül, de ez a gesztus is bőven elég volt egy konfliktushelyzet kialakulásához.
- Bergmann. – köszöntötte Christ is egy bólintással.
- Kaulitz. – reagált ő is hasonlóképp.
- Szeretnék veled beszélni. – fordult hozzám végül. – Persze csak, ha a drága barátodnak nincs ellenére. – vetett egy pillantást Chrisre.
- Egyáltalán nincs. – nézett gúnyosan Chris.
- Oké. – szólaltam meg, mielőtt bármelyikük is valamit hozzáfűzhetett volna. – Bent találkozunk. – fordultam Chris-hez, aki még gyorsan egy puszit nyomott a számra, aztán elindult befelé.
Megvártam, míg Chris eltűnik a bejárati ajtó mögött, aztán pedig villámló szemekkel Tomhoz fordultam.
- Neked teljesen elment az eszed? – kérdeztem suttogva.
- Most mi van?- kérdezte mosolyogva. – Inkább gyere velem. – fogta meg a kezem, majd a szemközti parkba kezdett húzni.

- Jó lesz már. – álltam meg a park közepén. – Itt már nem lát senki.
- Oké. – egyezett bele Tom, majd elővette a cigijét és lazán rágyújtott.
Én csak egy szemforgatással díjaztam a cselekedetét.
- Kérsz? – nyújtotta felém a dobozt, miután látta, hogy nem követem a példáját.
- Nekem is van. – válaszoltam tartózkodóan.
Körülbelül egy fél doboz, ami a bizonyos buli óta megvan.
- Hát akkor… óóó… Señor Bergmann nem helyeselné. – vigyorgott rám gúnyosan.
- Nem erről van szó. – vetettem rá egy sötét pillantást.
- Persze. – válaszolt mindent tudóan és a hangsúlyából tisztán kivettem, hogy egy szavamat sem hiszi. – Ugyan már, ne csináld ezt. Én nem foglak beköpni. – fújta felém a füstöt.
Ezzel sikerült teljesen felidegesítenie, ezért durva mozdulatokkal előszedtem egy cigit a táskámból és rágyújtottam.
- Remélem, most örülsz.
Csak mosolyogva megcsóválta a fejét, majd egy teljesen eltérő kérdést tett fel.
- Nem lógjuk el a napot?
- Tessék? Nem. – válaszoltam rögtön.
- Legyél már egy kicsit vagány!
- Tom, rohadt hideg van, és még mindig fájnak a térdeim.
- Menj el orvoshoz. Majd én elkísérlek… most.
- Ki van zárva.
- Akkor meg jobban tennéd, ha leszoknál a 9 emelet lépcsőzésről, mert valószínűleg attól ment tönkre. – mondta egy jelentőségteljes pillantással megtoldva.
- Légy szíves, fejezd be ezt most. – néztem rá, s közben próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra. – Inkább azt mondd, hogy miért akartál egyáltalán beszélni velem.
Csak megrántotta a vállát.
- Semmi különös nincs, csak gondoltam tök jó lesz veled kettesben lenni 10 percre és pluszban Bergmann-t is idegesítem. De tévedtem… úgy látszik, nehezedre esik normálisnak lenni.
Ez most tényleg nagyon, nagyon rosszul esett. Nem volt túlságosan nagy dolog, de rám mégis elég nagy hatással volt és eléggé elvette a kedvem attól, hogy még egy percet együtt töltsek Tommal. Eldobtam a kezemben tartott cigit.
- Értem. – küldtem Tom felé egy bájos mosolyt. – Akkor nem zavarlak tovább, szia Tom, további szép napot!
Azzal elindultam vissza, az iskola felé. Alig tehettem néhány lépést, Tom máris megszólalt.
- Jessica…
- Mit akarsz? – fordultam hátra indulatosan.
- Mintha kicsit tényleg meghíztál volna, mióta az „úriemberrel” jársz.
- Dögölj meg! – vágtam a képébe, majd amilyen gyorsan csak lehetett elcsörtettem.
Nem bírtam volna még egy sértést elviselni tőle, hisz már így is komoly erőfeszítéseket tettem azért, hogy a sírás nehogy erőt vegyen rajtam.

I'm sorry for breaking all the promises.

2011. máj. 8. 21:27 - írta PrincesaDorothea Sziasztok!
A napokban elolvastam a sztorit. Jobban mondva inkább az elejét. Ez rádöbbentett, hogy mennyire nem vagyok mostanában önmagam. Nem tudom, hogy szándékosan -e de a történet előrehaladtával párhuzamosan Jessicával, a bennem lévő gyűlölet is ugyanúgy kezdett eltűnni egy bizonyos fiú iránt. Az én életemben ez sajnos semmi esetre sem jó. És mostanában emiatt elég szarul vagyok, meg még van néhány családi dolog is, ami nem épp a legjobb. Hiába ültem le és akartam írni egyszerűen nem ment. Volt, hogy kedvem sem volt, volt olyan, hogy egyszerűen rosszul éreztem magam amiatt a fiú miatt.
Nem szeretnék különösebben magyarázkodni, csak gondoltam, tájékoztatlak benneteket, hogy egyáltalán nem felejtettem el a történetet, és ne aggódjatok, idővel folytatni fogom. Ha más nem, akkor legkésőbb nyáron. :)
Remélem nem haragszotok és meg tudjátok érteni.
xoxo.

43. -Lépjünk túl rajta, elfelejteni úgysem fogjuk sosem

2011. márc. 5. 20:38 - írta PrincesaDorothea

Hello! Kicsikét megkésve, de itt az újrész. :) Kicsit nehézkesen ment a megírása. Hátnemtudom, majd ti megmondjátok, hogy tetszik-e. :)
Előtte kicsit reklámoznék, dárga BFF-em, Melissa blogját:

http://nachmitternacht.blog.neon.hu/

kukkantástok meg ;)

nah és most ímeee:

 

43. rész - Lépjünk túl rajta, elfelejteni úgysem fogjuk sosem

- Köszi, hogy hazakísértél. – intéztem szavaimat Tomhoz, miközben a lépcsőház ajtajának kinyitásával bajlódtam.

– Igazán nincs mit. Lassan viszont mennem kéne.
- Nem jössz fel? – fordultam hátra meglepetten, közben pedig kinyitottam az ajtót.
Teljesen magamnál voltam, és igazából magam sem értem, hogy miért hívtam fel, de jól esett a közelsége. Nem akartam semmit sem csinálni, csupán annyi kellett, hogy a közelemben legyen. Tom kissé határozatlanul nézett rám.
- Nincs itthon senki… és, ha gondolod, felmehetsz a lifttel. – mosolyodtam el.
- Tökéletesen megfelel a lépcső is. – viszonozta végül a mosolyom.

- Nem vagy álmos? –léptem oda az ágyamon fekvő Tomhoz.
Mindketten a szobámba voltunk. Csupán az éjjeli lámpát kapcsoltam fel, a lakás többi részében sötétség volt.
- Nem. – válaszolt halkan, én pedig leültem mellé.
- Nagyon jó volt a ma este. Illetve a tegnapi. – nyújtózkodtam egyet, s közben megnéztem az órát is.
2 óra volt. Egyáltalán nem voltam sem álmos, de még fáradt sem.
- Igen, tényleg az volt… Chris ma este jön haza, igaz?
Csak bólintottam, majd lefeküdtem mellé és a hasamra fordultam.
- Tudod… egyik nap felvetődött bennem egy kérdés. – szólaltam meg.
Tom csak felhúzta a szemöldökét.
- Ez elég… fura… de ti hogy jöttetek össze Corinne-nal?
- Uhh. Legelőször… akkor találkoztam vele, amikor be kellett iratkozni a suliba. Akkor pont veled voltam együtt. – mondta, mire én hatalmas szemeket produkáltam. – Várj. Mondtam, hogy sosem csaltalak meg. – tette hozzá az arckifejezésem láttán. -  Szóval. Csak köszöntünk egymásnak… és amíg várakoztunk beszéltünk pár szót, hogy ki melyik osztályba fog járni. Kiderült, hogy nem ugyanabba az osztályba kerültünk, és még annyit tudtam meg róla, hogy kézilabdázik.
Az információk egyre jobban kezdtek összezavarni. Sosem gondoltam volna Corinne-ról, hogy kézilabdázna, vagy akármilyen „nem – picsás” dolgot csinálna.
- Teljesen más volt, mint most. Akkor is és még 9.-ben is jó ideig teljesen átlagosan öltözködött. Tornacipő, farmer, póló. Semmi csajos dolog. Corinne… tök jó haverunk volt. Aztán valamikor 10. év elején, az egyik meccsen kificamodott a válla, és onnantól kezdve nem mert játszani, mert állandóan fájt neki, meg azt mondták az orvosok, hogy vigyázzon vele, mert bármikor kieshet az izületi tokból a csont, és akkor műteni kellesz.
- Oh, istenem. Ez de rossz. – szóltam közbe.
- Szegénynek vagy egy hónapig le volt kötözve a karja és nem tudott semmit sem csinálni. Akkoriban elég sokat voltam nála… leckét vittem, meg segítettem neki néhány dologban. Aztán csak úgy megtörtént.  Minden olyan spontán jött, és eleinte jó volt. Csak aztán… kezdődött nála ez a mostani dolog… és kicsit idegesítővé vált. Néha… olyan rossz érzésem van miatta, mintha miattam csinálta volna ezt. – fejezte be, majd egy segélykérő pillantást vetett rám.
- Talán igen. Tudod… néha mi, lányok kitalálunk dolgokat és úgy gondoljuk, hogy majd megoldódnak a problémák, ha megvalósítjuk az elgondolásokat. Lehet, Corinne úgy érezte, hogy melletted nem lehet olyan laza, mint azelőtt. De az viszont nagyon vicces, hogy vele volt a leghosszabb kapcsolatod.
- Igen, tényleg eléggé abszurd.
- Örülök, hogy elmondtad ezt nekem. – szólaltam meg mosolyogva néhány perc hallgatás után. – Nekem olyan fura ilyen dolgokat hallani… ugyanis rajtad kívül soha nem volt más fiú az életemben.
- Ne panaszkodj Little J, most van kettő is egyszerre. – nevetett fel.
Nem tudtam, hogy erre miként reagáljak. Viszont szerettem volna kicsit… lelkizni Tommal. Vagy inkább csak tisztázni néhány régi, elhomályosult, de el nem feledett dolgot.
- Chris … teljesen más. – mondtam sokat tudóan. – Emlékszel… mi volt Alex buliján szeptemberben?
Tom csak bólintott.
- Nagyon meglepődtem, amikor megkérdezted, hogy tényleg terhes voltam-e.
- Érdekelt. Úgy ahogyan érdekelt 3 éve is, és úgy ahogy most is érdekel. – nézett rám jelentőségteljesen.
Zavaromban csak összepréseltem az ajkaimat. Szerettem volna neki mindent elmondani, nem akartam tovább titkolózni, de nagyon nehéz volt.
- Nem tudom. – szólaltam meg halkan, s közben enyhén megráztam a fejem.
A szemeimet elöntötték a könnyek, s újból felszínre törtek azok a szörnyű érzések.
- Jessica… ha nem akarsz erről beszélni most…
- De… - szakítottam félbe. – Szeretném, ha tisztáznánk.
Mélyet sóhajtottam, majd megpróbáltam visszatartani a könnyeimet, és velük együtt mindenféle érzelmi kitörést.
- Összesen… 6 hétig nem jött meg. Utána… iszonyatosan görcsöltem és nagyon rosszul voltam, de megjött. Nem tudtam, hogy mi történt, féltem, hogy valami baj van. Aztán kissé lenyugodtam, hogy nem vagyok terhes, és a következő hónapokban sem volt semmi bajom. Szóval ennyi. – fejeztem be halkan.
Csak most eszméltem rá, hogy a kezeim remegnek, és teljesen feldúlt vagyok. Nem szerettem, és nem is nagyon tudtam erről a témáról beszélni.
- Egy idióta voltam. – szólalt meg Tom egy hosszabb csend után. – Hatalmas bunkóság volt, hogy kidobtalak. Azt gondoltam, hogy majd megoldod egyedül. Persze, egy csomót gondoltam rád. De… nem akartam, meg nem is igazán volt merszem újra kapcsolatba lépni veled. Sajnálom. – nézett rám bűnbánóan.
Hirtelen felültem, majd az éjjeliszekrényen lévő zsebkendő után nyúltam. Megtöröltem a szemeim, kifújtam az orrom. Vettem egy mély levegőt, majd Tom felé fordultam, aki időközben a példámat követve, felült a fekvő helyzetből.
- Nem akarom, hogy ez akármit is befolyásoljon. Csak… lépjünk túl rajta, elfelejteni úgysem fogjuk sosem.
Tom nem válaszolt rögtön. Az ágyat megkerülve odajött, majd leült, szorosan mellém.
- Legyen, ahogy akarod. – simított egy hajtincset fülem mögé, majd óvatosan megölelt.
Hirtelen megkönnyebbültem, a közelsége pedig ismét határtalan nyugalommal töltött el. A szemeimet megint elöntötték a könnyek. Ezúttal fogalmam sem volt, hogy miért. Talán a megrázkódtatások miatt, vagy épp azért mert hirtelen teljesen egyensúlyban volt a lelkem és mindenem a világgal? Nem tudtam. Csupán abban voltam biztos, hogy Tom Kaulitz mai napig képes egész extrém érzéseket kiváltani belőlem.

Hajnali 4 óra múlt pár perccel. Ásítozva ballagtam lefelé a lépcsőházban Tom mögött. Szótlanul sétáltunk el a bejáratig. Kinyitottam az ajtót, majd Tom hozzám fordult.
- Ne gyere ki, meg fogsz fázni. Bill biztosan mindjárt itt lesz.
- Oké. –egyeztem bele, majd a szám elé kaptam a kezem, ugyanis újabb ásítás tört rám.
Miután sikerült teljesen megnyugodnom, valami megmagyarázhatatlan álomkór-féleség tört rám.
- Jobb lesz, ha elindulsz felfelé, mielőtt elalszol. – mosolygott rám.
- Nyugi. Kibírom, amíg fellépcsőzök. – legyintettem.
Pár pillanaton belül egy autó parkolt le az épület előtt.
- Ez Bill. Szép álmokat, Hercegnő. – fordult hozzám Tom, majd egy gyors puszit nyomott az ajkaimra, aztán kilépett az ajtón.
- Neked is. –suttogtam elbóbiskolva, amint figyeltem, hogy beszáll a kocsiba és elhajtanak.
Becsuktam az ajtót, majd elindultam felfelé. Majd’ összeestem az álmosságtól, s a térdizületeim is kegyetlenül fájtak, miközben egymásnak koccantak a lépcsőzés során. Tudtam, hogy nem lesz jó vége a dolognak. De a világért sem lettem volna hajlandó liftezni. Végül felértem, és mindenről megfeledkeztem. Az ajtót még bezártam, aztán pedig mindent félredobva befeküdtem az ágyamba és azonnal elaludtam.

 

42. - DJ got us fallin’ in love again.

2011. febr. 28. 18:13 - írta PrincesaDorothea

Hola, kedveskéim. Először is egy hatalmas elnézést szeretnék kérni mindenkitől, amiért nem volt rész ilyen sokáig. De mentségemre legyen, hogy készen volt és itt csücsült a gépemen, csak mivel "kicsi országom újra meg újra" ilyen siralmas helyzetben van, emellett még ez a kis városka, ahol napjaim egyrészét tengetem is a teljes csőd szélén áll és drága egyetlen polgármester nemfizet kitudja milyen számlákat, nos ezért LEKAPCSOLTÁK az internet adóvevőt az áramkörről. Szóval pofám leszakadt. Még egyszer elnézést kérek, és reménykedjünk, hogy többet nem ér ilyen kellemetlen meglepetést. :|

 

 

42. rész – DJ got us fallin’ in love again.

Néhány percen belül kaptam még hasonló értesítéseket, Melissa, Brittany és Bill nevével megtoldva. Ezután a telefonom csörgése miatt voltam kénytelen felhagyni eddigi foglalatoskodásommal. Félre tettem a laptopot, majd a kezembe vettem a készüléket. Tom.
- Szép estét. – vettem fel mosolyogva.
- Neked is. Mi ez a bejegyzés? – kérdezte, s közben hallani lehetett a hangján, hogy vigyorog.
- Egyszerű véleménynyilvánítás.  – válaszoltam, majd kissé kényelmesebb pózban helyezkedtem el, ugyanis volt egy olyan érzésem, hogy hosszú beszélgetésnek nézünk elébe. – De amint látom, te sem vagy ellenkező véleményen.
- Abszolúte nem. De ha már itt tartunk… mi volt Chrissel?
- Igazából semmi. Elment. – válaszoltam elég szűkszavúan, ami remélem, hogy Tom tudtára adta, hogy még egyáltalán nem szakítottam vele. – De légy szíves… ne beszéljünk most róla. Inkább… mesélj, hogy mit csináltatok, miután elmentünk.
Kis ideig gondolkodott, majd megszólalt.
- Összepakoltunk Billel, aztán kitalálta, hogy hozzuk be a garázsból a karácsonyfát, hogy legyen idebenn fenyőillat, mire anyáék hazaérnek. És tényleg az lett. Most meg elszöktem előle, ugyanis egyfolytában Melissáról beszél, és mint valami 13 éves kislány, fürdést színlelve, bezárkóztam a fürdőszobába, hogy végre kicsit egyedül legyek… és beszélhessek veled.
- Nahát, ez milyen aranyos. – nevettem.
- És te mi jót művelsz?
- Ohh… hát én… az elmúlt 10 percben kiborultam, amiért nincs egy bűnügyi sorozat sem a tv-ben, neteztem, és aztán kaptam tőled ezt a hívást. Amúgy a nap nagy részében a csajokkal voltam. Most pedig egyedül vagyok… - tettem hozzá, gondolván, hogy kicsit izgalmasabbá teszem ezzel a beszélgetést.
- Aww. Most szándékosan szívatsz?
- Valami olyasmi. – nevettem. – Egyébként, miért akartál annyira beszélni velem?
- Tegnap este valahogy elmaradt, és most nagyon nagy késztetést éreztem rá, főleg, miután Bill 100-szor elmondta, hogy mennyire sokat beszélgetnek Melissával.
- Úúú, a nagy Tom Kaulitz stratégiát vált?
- Ez nem stratégiaváltás… csak… azt hiszem, hogy másabb vagyok, mint amikor együtt voltunk 3 éve. Más lett az értékrendem és rád is teljesen másképp tekintek. Természetesen a lehető legpozitívabb értelemben. – magyarázta.
- Ezt már sikerült érzékelnem és tényleg… nagyon örülök neki. – kezdtem feszengve. – Csak tudod… kicsit félek és tele vagyok kétségekkel… szerintem ez tök érthető a történtek után.
- Teljesen. –válaszolt halkan.
- Nagyon, nagyon nehezemre esik róla beszélni, és tudom, hogy egyszer kellesz… mindenről, de Tom, kérlek értsd meg, most még nem állok erre készen. Sem arra, hogy akármilyen komoly kapcsolatba belevágjak… és rossz, hogy ezt telefonon keresztül kell elmondanom neked, csak…
- Tudom. – szakított félbe. – És… nem kell magyarázkodnod, és bocs a reggel miatt. Tudom, hogy nem várhatom el ezt tőled.
Lélegzetvisszafojtva hallgattam, amit mondott, és még mindig nem jutott el az agyamig, hogy miért is osztottam meg vele az érzéseimet ilyen nyilvánvalóan és egyszerűen. Persze egyre jobban erősödött bennem az érzés, miszerint Tom-nak mindent, de tényleg mindent el kell mondanom az anno történtekről, azért, hogy tisztán kezdhessünk újra mindent. Csak még nem tudtam, mikor leszek képes minderre.
Ezután többnyire kerültük a mély érzelmi dolgokat érintő témákat, és ártatlan, egyszerű dolgokról beszélgettünk. Többek között megtudtam, úgy tervezik, hogy karácsony után, pontosan december 28-án (mielőtt Chris hazajönne Berlinből) egy amolyan banda-bulit tartanánk.

*

- Tudod, hogy érzem magam? – kérdeztem december 28-án este, az ágyamon ülő Brittanytől.
Az íróasztalomnál ültem, és épp ez utolsó simításokat végeztem a sminkemen.
- Hogy? – kérdezte Brit csodálkozva, mintha nem értené, hogy miért vált ki belőlem furcsa érzéseket egy egyszerű buli előtti készülődés.
- Pont ugyanúgy, mint mikor 3 éve közölted velem, hogy Tom akar engem. – fordultam felé. – Ideges vagyok és… olyan lehetetlen az egész.
- Elhiszem. – mosolyodott el halványan. – De… mi lenne, ha kiélveznéd ezt a kis időt, amit minden feltétel nélkül vele tölthetsz, mielőtt hazajön a hivatalos barátod? Utána pedig majd kiokoskodunk valamit.

- Igen, ez lenne a legjobb. – egyeztem bele, majd viszonoztam a mosolyát.
Néhány perc múlva elindultunk ugyanazon az útvonalon, amelyiken anno, csak most annyi különbséggel, hogy nem kellett az alagsorba mennünk, ugyanis már elmúltunk 16 évesek. Fogalmam sincs, mi volt az oka, de ha valahova Brit-tel kettesben mentünk, onnan teljesen biztos, hogy elkéstünk.  Most sem volt ez másképp, már mindenki ott volt és csak ránk vártak.
Mosolyogva tipegtünk az asztalhoz, ahol a többiek ültek, majd miután mindenkit üdvözöltünk, vegyes érzésekkel, de egyáltalán nem kis lelkesedéssel foglaltam helyet Tom mellett, aki rögtön átkarolta a derekamat és közelebb húzott magához.
- Elképesztően jól nézel ki. – súgta a fülembe, mire az én válaszom csak egy hatalmas mosoly volt.
Az elkövetkezendő egy óra nagyon hamar elrepült, ugyanis a nagy részét átbeszélgettük, és rengeteget nevettünk. Persze időközben sikerült nem túl sok, de nem is annyira minimális mennyiségű alkoholt elfogyasztanunk, szóval eléggé jó kedvünk volt.
Az asztalunk kívül esett a forgalmas, táncolós résztől, de még így is tisztán lehetett hallani az üdvrialgást, ami akkor tört ki, mikor megszólalt Enrique Iglesiastól az I like it. Szerettem ezt a számot és kifejezetten jó volt rá táncolni. Mikor az elején ahhoz a részhez ért, hogy „your boyfriend is on vacation and he doesn’t have to know”, megragadtam Tom kezét, majd hatalmas vigyorral közöltem vele:
- Gyere velem táncolni!
Ő pedig nem ellenkezett. Nagyon sokáig táncoltunk, nem tudom hány szám mehetett le. Kissé kezdtem elfáradni, szóval Tom-hoz hajoltam a Melissával közösen kialakított módszert osztottam meg vele.
- Ha most valami hülyeség lesz, akkor visszamegyünk, oké?
Ő csak beleegyezően bólintott, s ebben a pillanatban megszólalt Usher: DJ got us fallin’ in love. Oké, ez a szám annyira illet ide, hogy lehetetlenség lett volna ilyenkor elmenni.

’Cuz baby tonight the DJ got us fallin’ in love again… - percekkel később önfeledten kiabáltuk a szám refrénjét, és tényleg úgy éreztem, hogy most megint halálosan szerelmes lettem Tom Kaulitz-ba. És talán most legelőször egyáltalán nem bántam.

41. - Összezavarodva

2011. febr. 15. 18:16 - írta PrincesaDorothea

hát szép estét. szerintem eléggé ügyes voltam ma, ugyanis egyfolytában redukáltam a szörnyű dolgokat a nap folyamán. a 6 órámat 3-ra, a 2 dogát, amit írni kellett volna 0-ra (az egyiket nem saját akaratomból), és még a lyukas órámat is sulin kívül töltöttem. az már kevésbé jó, hogy hörgőgyulladásom van... még mindig, dehátna. :|

Mindenesetre befejeztem ezt a részt, és hoztam a drága imádott olvasóimnak :) Remélem tetszeni fog, dobjatok nekem jó sok komit. ;) xo.

 

41. rész - Összezavarodva

Lassan elengedtük egymást, ezzel egy időben Melissa is kitáncikált a fürdőből, megszabadulva jelentős mennyiségű folyadéktól.
- Na mi az ábra fiatalok, hogy telt az este?
- Úgy, ahogy nektek Billel soha nem fog. – szólalt meg gonoszan Tom, mire Bill is feltűnt valahonnan.
Én csak vigyorogva meglöktem Tom-ot, majd Melissával karöltve elindultam összepakolni a cuccaimat. Közben az ikrek folyamatosan oltogatták egymást és olyan fura dolgokat vettem ki a párbeszédből, mint a „mégis hányszor csináltátok?” és a „hatodik után nem számoltam”.
- Ez most komoly? – nézett rám Melissa megütközve, ügyelve arra, hogy a fiúk ne halljanak.
- Dehogyis. – legyintettem.
- Akkor hányszor? – húzogatta a szemöldökét.
- Melissa! – szóltam rá, de ő továbbra is perverz arckifejezésekkel bombázott. – Jól van… négyszer.
- Aww… és hol?
- Háromszor itt. – böktem a fejemmel Tom ágya felé. – Egyszer pedig a fürdőben. De most már ne faggass légy szíves.
- Oh, Jess ne már. Ezen nincs mit szégyellni.
- Melissa! Nem akarok róla beszélni. Menjünk le. – toltam kifelé a szobából.

- Terv a következő. – szólalt meg Melissa tudálékosan, miközben a Bergmann „rezidencia” felé buszoztunk. – Felrakjuk Christ a gépre.
- Nem rakjuk fel. – szóltam közbe.
- Úgy értem könnyes búcsút veszünk. Aztán… Brittany-t izzítottam és megyünk nálatok sütit sütni.
- Oké. –mosolyogtam.
- Közben pedig mindent részletesen el fogsz mesélni. – vigyorgott, mire nekem csak egy fáradt sóhaj volt a válaszom.

Melissa szolidaritásból végig lépcsőzte velem a 9 emelet a hatalmas épületben. Úgy gondoltuk így még hihetőbbnek tűnik majd a csajos estés mesénk, hiszen együtt jelenünk meg. Már csak azért imádkoztam, hogy Chris –ahogyan egykor én is tettem – ne érezze rajtam más – férfi, konkrétan Tom – illatát. Így hát még a buszon kértem Melissa parfüméből.
- Szóval… mikor is jössz haza? – kérdezte érdeklődve Melissa, miközben a szemével a szobában fel-alá rohangáló Christ követte, aki még néhány utolsó elengedhetetlen holmit dobott a bőröndjébe.
Én elmerengve ültem Chris ágyán és csak bámultam ki a fejemből.
- 29.-én este. Szóval… leghamarabb szerintem 30.-án találkozhatunk.
A második mondatát már egyértelműen nekem címezte.
- És… mi lesz szilveszterkor? – faggatózott tovább Melissa, én pedig legszívesebben leütöttem volna.
- Úgy terveztük, hogy kettesben töltjük. – szólaltam meg ezúttal én, és jelentőségteljes pillantást vetettem a barátnőmre, ezzel jelezve, hogy jobban teszi, ha csendesebb vizekre tereli a beszélgetést.
- Igen. – válaszolt Chris is mosolyogva, és úgy tűnt semmit sem észlelt a kis közjátékunkból.
- Mond csak… és Sebastian hova megy holnap? – kérdeztem érdeklődve.
Ugyanis anyámtól úgy tudtam, hogy a mai napot még közösen töltik, de aztán Sebastian is elutazik valamerre, de nem Chris nagyszüleihez.
- Valami… karácsonyozással egybekötött üzleti szarság. Luxushotel meg stb… nem lesz neki olyan rossz.
Chris nem sokára végzett a pakolással, mi pedig nem túl hosszan elbúcsúztunk tőle, aztán ő és Sebastian a reptérre, mi pedig hozzánk indultunk el.

*

Melissával szótlanul ültünk a kanapén és tapadtunk a képernyőre. Valahogy annyira lekötött minket a tv-ben futó bűnügyi sorozat, hogy a drága barátnőm már el is felejtette mennyire ki akart faggatni Tom-mal kapcsolatban. Hirtelen a csengő hangja zökkentett ki az extázisból. Anya már legalább fél órája elment itthonról, Melissa pedig könyörgő tekintettel nézett rám, miszerint nekem kell felállnom, és beengednem az odalenn várakozó Brittanyt.

Körülbelül egy órája foglalatoskodtunk a mézeskalács tésztájának összeállításával, kiszaggatásával és egyéb okos dolgokkal. Közben a lányok egyfolytában kérdezősködtek, és kezdtem egyre jobban összezavarodni.
- Ajjj. – a deszkához csaptam egy adagnyi tésztát, majd idegesen vágódtam le az étkező asztalhoz tartozó székek egyikére. – Miért nem volt jó nekem úgy, ahogy eddig volt minden? Miért kellett újra kavarnom az ex-pasimmal, aki egy… egy… önző, nagyképű és… mikor ott van mellette Chris, aki álompasi. De nekem mégis Tom kell. MI A BAJ VELEM? – fakadtam ki.
Brittany és Melissa értetlenül néztek rám, mire folytattam.
- Annyira, de annyira jó volt vele az éjszaka. De… attól félek, ez csak a néhány pillanatig tartó visszaszerző hadművelet része. Mi van, ha minden olyan lesz, mint régen volt?
- Jessica. – nézett rám Melissa sokat mondóan. – Szerintem megváltozott. Még ha nem is mutatta a Lorennel történt eset alatt, de megváltozott. Csak… nem meri levenni ezt a védelemül szolgáló durva álarcot. De ha veled van…
- Féltékeny volt, érted? FÉLTÉKENY. – szakította félbe Brit. – És ezt te hoztad ki belőle. –mutogatott rám az ujjával.
Tovább vitatkoztunk, végül nem lettem okosabb semmivel, még mindig nem tudtam, hogy mihez kezdjek. De szerencsére egy rakás mézeskalácsot sütöttünk, így délután Melissa és Brittany is vihetett haza, amennyit csak akart.

Este ásítozva feküdtem a tv előtt, a kanapén. Egyetlen boncolós, gyilkossággal foglalkozó műsor sem ment, így csak ide-oda kapcsolgattam a zenecsatornák között, amelyek többségén idióta karácsony-fílingű klipek mentek. Végül kikapcsoltam a tv-t és az ölembe húztam a laptopot, ami a kanapé mellett töltődött kényelmesen.
Felmentem az egyik közösségi oldalra (értsd Facebook), majd megosztottam a reggel hallott Champion c. szám videoját. Hozzá pedig írtam egy rövidke szöveget: tökegyedül itthon. Mennyivel jobb dolgom volt tegnap este. :)
Elégedetten küldtem el, aztán pedig nézelődtem kicsit az oldalon. Alig telhetett el 2 perc, mikor egy értesítés láttán a szám hatalmas mosolyra húzódott. Tom Kaulitz kedveli az üzenőfali bejegyzésed.

40. - Sparks fly when we are together

2011. febr. 11. 16:54 - írta PrincesaDorothea

Hola! Hoztam újrészt. köszönöm szépen még1x mindenkinek az előzőekhez írt kommenteket, remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket. :) xo.

 

40. rész – Sparks fly when we are together

Fogalmam sem volt, hány óra lehetett, mikor valahonnan felcsendült Chris Brown és Chipmunk Champion c. száma. Valószínűleg reggel lehetett, és elég korán, ha ébresztőként funkcionált. Már csak az volt a bajom, hogy fogalmam sem volt, hol lehet Tom telefonja, ő pedig teljesen ignorálva a zenét, zavartalanul aludt tovább. Gondoltam, hogy egyszer majd csak abbamarad az ébresztés, vagy Tom tér magához előbb-utóbb.

I’m always pushing myself to the limit
making sure I stay ahead
you made me who I am, from the words you said

Some people have to learn
some people wait there turn
some people but not me
I was born a champion

Közben nyugisan eldúdolásztam az ágyban, de egy idő már kezdtem unni, ezért elkezdtem lökdösni Tomot, hogy kelljen fel és kapcsolja ki az ébresztőjét.

- Holnap után karácsony. – szólaltam meg hirtelen.
A konyhapulton ültem, a lábamat lóbáltam, közben Tom kávéfőzéssel ügyeskedett.
- Újdonsült kis családoddal töltöd? – kérdezte Tom, de nem nézett rám, túlságosan lefoglalta a kávéscsészék kajtatása.
- Nem. Chris Berlinbe utazik ma a nagyszüleihez.
Végre. Tom kicsit gondolkodott, majd rám nézett.
- Mikor jön haza?
- Nem tudom pontosan. Szilveszter előtt biztosan. – ugrottam le, majd kikaptam Tom kezéből az egyik csészét és töltöttem magamnak.
Gyorsan megittam, és mivel befejezettnek tekintettem a beszélgetést visszamentem Tom szobájába, hogy felöltözzek.
- Vele leszel szilveszterkor? – hallottam egy hangot a hátam mögül, miközben a ruháimat pakoltam.
- Nem tudom. – rántottam meg a vállam.
Felegyenesedtem, majd a fogkefémmel és ruháimmal a kezemben elindultam kifelé a szobából, ugyanis úgy döntöttem, hogy inkább a földszinti fürdőt veszem igénybe. Nagyon csodálkoztam rajta, hogy szinte teljesen sikerült elkészülnöm, anélkül, hogy Tom megzavarna.
Úgy látszik, túl hamar belenyugodtam, mert egyszer csak kivágódott az ajtó, és az előbb emlegetett fiú csörtetett be rajta. Ahogy odaért elkapta a csuklómat, majd szembefordított magával, miközben csípőjével szorosan a mosdókagylónak nyomott.

- Mit akarsz kezdeni Bergmann-nal? – kérdezte teljesen komolyan.
- Jézusom, Tom. – próbáltam kicsit arrébb tolni, de nem mozdult és még mindig ugyanolyan szúrós tekintettel nézett. – Nem tudom. – tettem hozzá, miután tudatosult bennem, hogy egy hamar nem szabadulok. – Figyelj… egyelőre fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni. De legésszerűbb megoldásnak az tűnik, ha most szépen kiengedsz, én hazamegyek, mézes kalácsot sütök és közben kigondolom, mi lesz.
- Nem akarsz szakítani vele? – kérdezte döbbenten.
Kicsit gondolkodtam. Ez egyáltalán nem volt jogos kérdés a részéről.
- Te talán szakítottál miattam Corinne-nal? – kérdeztem, mire igen csak fura arcot vágott.
Tom pillanatnyi fáziskésését kihasználva, kibújtam a szorításából, ám mielőtt meglóghattam volna, ismét elkapott és visszahúzott.

- Jess, ez most… rohadtul más. – kezdte már nyugodtabban.
- Valóban az. – válaszoltam teljesen semlegesen. – Én ténylegesen megcsaltam veled Christ, ha szigorúan vesszük, akkor nem kevesebb, mint 4 alkalommal. De veled ellentétben én nem tettem semmilyen ígéretet. Nem mondtam olyasmit, hogy “csak egy szavadba kerül, és megszabadulok tőle”.

Épp mondani készült valamit, de hirtelen gyors léptek zaja hallatszott, majd nem más, mint Melissa jelent meg a fürdőszoba ajtajában.
- Úristen… rossz rátok nézni, annyit szexeltetek este… de most menjetek ki, mert összepisilem magam.
Valahol örültem neki, hogy elszabadultam ebből a helyzetből, de ez nem jelentette azt, hogy ez le van zárva.
Sietősen hagytam el a fürdőszobát, Tom-mal a nyomomban, ő azonban ma már nem tudom hanyadjára tartott vissza.
- Figyelj. – kezdtem nagy sóhajjal, mielőtt megszólalhatott volna. – Én tényleg… nagyon jól éreztem magam veled este; gondolom, ezt nem kell bizonygatnom. – vetettem rá egy fura pillantást. – És ezért nagyon szépen kérlek, ne rontsd el ezt a helyzetet. Megígérem, hogy megoldom a Chris-problémát, de nem fogom kidobni karácsony előtt.
Nem mondott semmit, csak megforgatta a szemeit.
- Toooom.- bújtam hozzá. – Bízz már bennem egy picit.
Nagy megkönnyebbülésemre rögtön éreztem a karjait a hátamon. Sikerült. Lenyugtattam, de ugyanakkor tettem neki egy ígéretet, amit nagyon egyszerű volt kimondani, a megvalósítása viszont már rázós lesz.
De most nem akartam ezen agyalni. Mélyen magamba szívtam Tom illatát, s közben eszembe jutott, hogy még mindenképp el kell búcsúznom Christől személyesen, mielőtt Berlinbe menne. Nem lesz egyszerű, és idővel sem álltam a legjobban, de két percre muszáj voltam elfeledkezni erről. Túl jó volt a félhomályban állni, és a nyugodtságot érezni, amit megmagyarázhatatlan módon Tom közelsége árasztott.

39. - You can have all of me tonight

2011. febr. 8. 15:20 - írta PrincesaDorothea

nosch. nem fűznék hozzá semmi fontosat, a véleményetekre természetesen most is nagyon kíváncsi vagyok. :) xo.

 

 

39. rész – You can have all of me tonight

Először kissé megijedtem, illetve leblokkoltam, de aztán már nem érdekelt semmi. Tudtam, hogy megszegtem már egy lexikonnyi szabályt, mit számít még ez néhány pluszban? Szóval hagytam, hogy tovább csókoljon, sőt viszonoztam is. Tom érintései minden egyes érzékemre hatással voltak, és kezdtem úgy érezni, hogy hamarosan teljesen kikészülök (csak is jó értelemben), ha ezt így folytatja tovább.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő elteltével arra eszméltem, hogy Tom felemel a kanapéról, és elindul velem kifelé a nappaliból. Amint elért a lépcső aljához, megszólaltam.
- Hé, hé tegyél le.
- De… miért? Lépcsőzni még lépcsőzöl.
- Igen, de csak is a saját lábamon. Rosszul leszek, ha…
- Hihetetlen vagy. – nevette el magát, majd kézen fogott és felhúzott maga után a lépcsőn.
A szobája ajtajában ismét felkapott, úgy akár egy menyasszonyt szokás, és egészen az ágyáig cipelt, ami most a szobájának teljesen a másik végén volt. Gyors pillantást vetettem a berendezésre, és itt is minden teljesen új volt. Már nem egy hormontúltengéses kamasz fiú szobájának tűnt, hanem egy igazi érett fiatal férfiének. És magmagyarázhatatlan módon ez engem is sokkal jobb érzéssel töltött el.

A szobában mindössze egy éjjeli lámpa szolgáltatott kevés fényt, ezen kívül pedig nagyon kellemes illat volt, aminek forrásáról fogalmam sem volt. De nem is igazán volt időm ezen gondolkodni, ugyanis Tom újra birtokba vette az ajkaimat és ezzel együtt a gondolataimat is teljes mértékben magára terelte. Néhány perc múlva megszakította a csókot és a nyakamat kezdte beborítani apró puszikkal, majd haladt lefelé a kulcscsontomon a dekoltázsomig. Ezután a rajtam lévő fehér ing kigombolásával bajlódott, majd az alatta lévő fekete top eltűntetését kezdte volna el, de kezei megálltak a mozdulatsor közepette, majd komolyan rám nézett:
- Biztos, hogy akarod ezt?
- Nem gondolod, hogy ezt a kérdést hamarabb kellett volna feltenned? – nyögtem.
- Bocsi. – mosolygott ártatlanul, majd a segítségemmel megszabadított a felsőrészeimtől.
Ezután alaposan végigmérte a felsőtestemet, ami kissé zavarba hozott.
- Meg vagyok hízva. – suttogtam. – Mióta Chrissel vagyok, nem cigizek.
- Csss! – hajolt egészen közel. – Elképesztően jól nézel ki. – mondta halkan, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
Ezután a dolgok olyan tökéletességgel történtek, mint ahogyan azt mindenki elképzeli. Nem bénáztunk, pontosabban nem bénáztam én egyetlen mozdulatnál sem, ahogyan az régen néha előfordult. Tom gyengédebb és figyelmesebb volt velem, mint valaha. Ez pedig hihetetlenül megnyugtatott és teljes biztonságérzetet adott számomra. Vele egyenrangúként kezelt, és ez szokatlan volt, mert azelőtt soha nem tett ilyet, de nagyon jó érzéssel töltött el.
Bevallom, eleinte féltem, hogy mi lesz, hisz Tom-on kívül soha nem voltam senkivel. De most annyira tökéletes volt minden, hogy ezek a gondolatok teljesen száműzték magukat a fejemből, és mindenféle értelemben koncentrálhattam az én imádnivaló, egoista, rosszfiúmra.

Sosem éreztem még magam ennyire nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak és távolinak a világ gondjaitól. Mindezt úgy, hogy Tom néhány centiméterre volt tőlem. Eddig ez eléggé abszurd élethelyzetnek tűnt számomra, és ahogy jobban belegondoltam, attól, hogy ebben a pillanatban minden rendben volt, holnap már korántsem lesz ilyen békés az életem.
- Milyen picikék a kezeid… - szólalt meg hirtelen Tom, majd egyik tenyeremet a kezei közé fogta.
Az övéhez képest tényleg picik voltak.
- Nem volt idejük megnőni. – válaszoltam.
- Ellentétben a melleiddel. – közölte vigyorogva.
- Ajj, Tom. – rántottam el a kezemet. – Annyira… illúzióromboló vagy.
- Most miért? Ezt nem bántásnak szántam.
- Nem lehetne… hogy inkább nyilvánítsuk el nem hangzottá? – néztem fel rá.
- De, ahogy akarod. – mondta semleges hangon.
Ezek után néhány percig egyikünk sem szólalt meg. Egy idő után Tom arrébb húzódott, majd kimászott az ágyból, és a szobájához tartozó fürdő felé vette az irányt. Hirtelen teljesen tanácstalan lettem. Most haragszik rám? Komolyan emiatt az egy mondat miatt kaptunk össze?

Gondterhelt sóhajjal ledobtam magamról a takarót, majd felvettem a fehérneműmet, arra pedig Tom hatalmas pólóját. Lementem a földszintre, hogy felhozzam a többi cuccomat. A táskámban cigi után kezdtem kutatni. Szerencsére találtam és még két szál volt benne.  Kinyitottam a terasz ajtaját, de nem léptem ki, mert iszonyatos hideg volt. Viszont arra képes voltam, hogy az ajtóban állva elviseljem a jeges fuvallatokat egy cigiért cserébe.Már majdnem végeztem vele, mikor nyílott a fürdő ajtaja és Tom lépett ki rajta boxerben.

- Bocs… én csak… - kezdtem volna, ő azonban megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nincs ellenére.

Még egy utolsót szívtam belőle, aztán kidobtam, és be is zártam az ajtót. Lassan odalépkedtem Tom-hoz, aki időközben helyet foglalt az ágyon, s egyfolytában engem bámult.

- Haragszol rám? – kérdeztem, majd leültem mellé.

- Nem, dehogyis. Tényleg elég… bunkó volt az a megjegyzésem.

- Akkor… mi a baj? Olyan fura vagy. Talán… nem volt jó?

- Little J! – istenem, milyen régen hívott már így.– Mindössze annyi van, hogy általában szex után rögtön lelépnek a csajok.  És… kicsit új nekem még ez.

- Nos… nagyon remélem, hogy ez nem célzás akart lenni a részedről, ugyanis nincs hová mennem éjszakára. – mosolyodtam el halványan. – Viszont… ha megvárod, amíg lezuhanyozok és visszajövök, akkor kipróbálhatnánk azt a csodás dolgot, amit beszélgetésnek hívnak. Tudod, néha a csajok erre is alkalmasak szoktak lenni. –álltam fel.

- Értékelem az iróniádat. – mondta Tom, majd vissza lerántott maga mellé, és se perc alatt maga alá gyűrt, a kezei pedig máris a pólója alatt voltak.

- Hé, hé… most zuhanyoztál.

- Na és aztán? – vigyorodott el. – Utána elkísérlek és lezuhanyozom még egyszer.

- Te most komolyan az egész éjszakát át akarod szexelni?
- Az csak 3 alkalom lenne, és még csak… 11 óra.

*

- Ne, ne, úristen el fogsz ejteni és különben is tiszta víz vagyok! – kiabáltam, miután Tom kirángatott a zuhanykabinból, és az ölébe kapott.
- Nyugi már, Hercegnő. – válaszolt vigyorogva, majd lerakott az ágyára. – Engedd el magad kicsit, most nem számít, hogy csuromvizes az ágynemű… csak az számít, hogy itt vagy velem, és azt csinálunk, amit akarunk. – csókolt meg finoman, és éreztem, hogy a kezei ismét  a lábaim között kalandoznak el.
Nem tehettem semmit ellene. Túlságosan jó volt, túlságosan akartam őt,  így hát megint engedtem neki.

Képek

2011. febr. 7. 16:55 - írta PrincesaDorothea

Noshát. Búvárkodtam kicsit ma és gondoltam hogy felteszek néhány képet egyes szereplőkről. Először is az általam megalkotott és többnyire fontos szerepet játszó emberkéket próbáltam megjeleníteni képen is, ami ugye sosem tükrözi a valóságot, főleg, hogy az én fejemben sincsen teljesen élesen kikörvonalazódva az alakjuk. Ezért hát néhány kép eléggé sejtelmes, és inkább az érzelmeket tükrözi... de hát na. :) Remélem tetszeni fog.

 

Jessica von Helmolt:

 

 

Brittany Stein:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Melissa Wolf:

 

 

Loren Schlichter:

 

 

 

 

 

 

 

Christopher Bergmann:

 

38.-Straight up now, tell me, is it gonna be you and me together?

2011. febr. 4. 19:46 - írta PrincesaDorothea

hátszépestét. ma 2 szundi után úgy döntöttem, hogy beteg vagyok. ezt közöltem anyukámmal, aztán az orvosommal is, úgyhogy újból itthon. :S antibiotikum mérgezést fogok kapni. szóval ennyi a helyzet. deee írtam, szóval remélem örültök. :) jó olvasást!

 

38. rész – Straight up now, tell me, is it gonna be you and me together?

Elmerengve bámultam kifelé a 17-es számjelzésű busz ablakán. Nem különösebben figyeltem a megállókra, hisz a végállomáson készültem leszállni, a kertvárosban. A gondolataim túlságosan is az elmúlt pár nap eseményeire terelődtek, és azok körül forogtak hihetetlen sebességgel, megállíthatatlanul. A város esti fényei összemosódva suhantak el a szemeim előtt, én pedig gondterhelt sóhaj közepette vettem le a tekintetem róluk. Tudatában voltam, hogy egyáltalán nem helyes, amit teszek, emellett kénytelen voltam becsapni az anyámat, és nem utolsósorban a barátomat. Egyedül a régi baráti köröm tagjai tudták, hogy mi fog ma este történni, mert bennük feltétel nélkül megbíztam.
Az út hosszúnak tűnt a belvárosból, és nem tudtam elhinni, hogy én ezt az utat néhány évvel ezelőtt gyalog tettem meg, egy nyári éjszakán.

Utolsóként hagytam el a járművet, s ahogy ott álltam a buszmegállóban, a többi 2-3 ember, mintha köddé vált volna, teljesen egyedül maradtam, a 3 évvel ezelőtti emlékeimmel. Utoljára akkor jártam ezen a környéken.

Ősz elején járt az idő, az iskola is megkezdődött, de az idő nagyon kellemes volt. Nem volt kánikula, de a nap mégis melegen lehelt lágy csókot az emberek bőrére.
Fiatal lány szaladt ki az egyik ház kapuján, be sem csukva azt maga után. Gyors, hanyag mozdulattal megtörölte szemeit, amelyekben sok, apró könnycsepp csücsült. Úgy érezte, még nem adhat szabad utat feltörni vágyó fájdalmának.
Az alig 14 éves lány imádta a napsütést és a nyarat. Most azonban szinte rohant a buszmegállóba, s nem ért rá, hogy megcsodálja az időt, s hogy élvezze a napsugarakat, ahogy azok megcsillannak sötétbarna haján, és gyönyörű bőrén. Légzése akadozott, vékonyka ujjai meg-megremegtek, amint végighúzta őket a menetrenden, megfelelő busz után kutatva. Minél hamarabb el akart innen tűnni. Nem akarta, hogy a fiú utána jöjjön… és akármit is számon kérjen rajta, vagy egyszerűen csak hozzászóljon. Nem akart látni senkit, és nem akart gondolni semmire. Egyszerűen nem akart tovább élni abban a pillanatban.

A rossz érzéseim csak tovább erősödtek, ahogy pár perc séta után elértem a Kaulitz házat. Nagy sóhajjal álltam meg a kapu előtt, majd csengettem. Pár másodperc múlva, egy fura zúgó hang jelezte, hogy a kapu ideiglenesen nyitva van számomra, és bemehetek. Bementem, majd felszökdeltem a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn.
- Szia. – köszönt Tom, majd kitárta előttem az ajtót, hogy bemehessek.
- Szia. – üdvözöltem, majd beléptem.
Miután leraktam a kabátomat és cipőmet, és valamivel beljebb mentem csodálkozva néztem körbe. A ház a majdnem 3 év alatt egy komplett renováláson esett át. A falak más színűek voltak, az előszoba -, nappali- és konyhabútorok, amikre eddig pillantást vethettem, teljesen újak voltak. Mintha az egész környezet is azon ügyködne, hogy könnyebb legyen elfelejtenem a rossz emlékeimet.
- Beszéltél Lorennel? – zökkentett ki Tom.
- Öhm… igen. – fordultam felé.

…Tök aranyos, ahogy keresed az ellenérveket, az ellen, hogy a barátnőm légy, azt viszont eszedbe sem jut megemlíteni, hogy barátod van és halálosan szereted és hűséges vagy hozzá. – fejezte be egy gonosz mosollyal az arcán.
Készültem volna visszavágni, de nem akadt semmi olyan, ami alkalmas lett volna rá, úgyhogy titkokban örültem neki, amikor egy orvos jött ki a dupla lengő ajtók mögött rejtőző műtök egyikéből.
- Maguk Loren Schlichter kisasszony hozzátartozói?
- Igen. – vágtam rá rögtön. – Mármint… a barátai vagyunk, a szüleit még nem tudtam elérni. De… mi történt, és hogy van Loren?
- Nyugodjon meg, kisasszony, a barátnője a körülményekhez képest jól van, inkább lelki téren lesz szüksége segítségre.
- Úgy érti… - szólalt meg Tom.
- Igen, a kisasszony elvetélt. Legnagyobb valószínűség szerint kromoszómasérülés okozta, ami ellen semmit nem tehetünk. Néhány perc múlva átviszik a kisasszonyt a kórterembe, akkor majd bemehetnek hozzá. Addig is elnézésüket kérem. – mondta, majd sietve távozott.
Döbbent arccal fordultam Tom-hoz, akin talán most, életemben először ijedtséget és részvétet véltem felfedezni.

- Szerinted… bemenjek? – kérdezte Tom, Loren kórterme előtt állva.
- Gyere. – bólintottam halkan.
Beléptünk az ajtón. A helyiségben mindössze egy ágy volt, amin Loren feküdt. Ahogy közelebb léptem láttam, hogy üveges tekintettel bámulja a plafont, a szemei pedig vörösek a sírástól.
- Jessica… Tom? – szólalt meg, amint észrevett bennünket.
- Hallottuk mi történt. – mondtam halkan, miközben leültem az ágy szélére. – Sajnálom, Loren. – fogtam meg a kezét.
- Te hogy-hogy itt vagy? – intézte a kérdést Tomhoz.
- Hívtalak délután, és Jess mondta, hogy mi történt. Csak… tudni akartam hogy vagy.
- Köszi, túlélem. Nagyon megharagszol, ha megkérlek, hogy hagyj egyedül Jessicával?
- Dehogyis. Kinn megvárlak. – nézett rám. – Szia Loren.
Amint kilépett, Loren szemeit elöntötték a könnyek.
- Annyira szörnyű volt, Jess… és annyira fáj. – mondta a sírástól elcsukló hangon.
- Elhiszem. – válaszoltam halkan, majd óvatosan megöleltem.
- Tudtál beszélni anyuékkal?- kérdezte, majd elengedett, hogy rám nézhessen.
- Nem… ki vannak kapcsolva mindketten.
- Azért köszi, hogy megpróbáltad.
- Mikor engednek ki?
- Holnap.
Hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz, csak szorítottuk egymás kezét, mintha ez akármit is javítana a helyzeten. Végül Loren törte meg a csendet.
- Talán… így kellett lennie. Így mindenkinek sokkal könnyebb lesz. – sóhajtott. – Elég késő van… és Tom vár rád.
- Ha gondolod, szólok neki, hogy ne várjon. – ajánlottam.
- Ne. Jobb lesz, ha mész. Kicsit egyedül kell lennem.
- Rendben. – egyeztem bele, majd elbúcsúztam Lorentől, és kiléptem a folyosóra, ahol már a kissé türelmetlen Tom várt.

- Azt hittem, már sosem jössz ki.
- Egy kicsit lehetnél tapintatosabb. – szóltam rá. – Egyáltalán miért vártál meg?
- Először is… nincs jogsid, és nem akarom, hogy sötétben egyedül mászkálj, és amúgy sem fejeztük be a beszélgetést…

- Már jobban van, és kezd belenyugodni az egész dologba.
Tom csak egy hümmögéssel kommentálta a dolgot, majd bevezetett a nappaliba, ahol mindketten helyet foglaltunk.
- És… hogy sikerült leszerelned Herr Bergmannt és anyukádat? – kérdezte Tom cinkos mosollyal.
- Hadd ne kelljen elmesélnem. – sóhajtottam.
- Légy szíves. – fordult felém. – Érdekel, hogy olyan vagány vagy –e amilyen év elején.
- Mégis mit kellett volna tennem szerinted? A legésszerűbb „csajos estét tartunk Brittel és Melissával” kezdetű dumát adtam be nekik, aminek következtében magammal hoztam egy rakás felesleges csajbulihoz szükséges cuccot, pluszban be kellett avatnom a lányokat. De hagyjuk most ezt. Miért akartad ennyire, hogy eljöjjek?
- Azért, amit mondtam.
- Tom… attól, hogy esetleg sikerül lefektetned ma este, még nem fog egyértelművé válni, hogy nekünk együtt kell lennünk. – magyaráztam.
- Látod mennyire gonosz vagy? – hajolt kicsit közelebb. – Egy szóval sem mondtam, hogy lefektetlek. Azt mondtam, bebizonyítom.
- És hogyan? – akadékoskodtam tovább, mire ő hirtelen és kissé erőszakosan megcsókolt.

37.-Not saying that you brought me down all the time…

2011. febr. 2. 19:05 - írta PrincesaDorothea

nem egészen olyan, ahogy elgondoltam. de mondjátok meg ti ;)

 

37. rész – Not saying that you brought me down all the time…

Végül felvettem. Készültem valami lenyugtató szöveget elmondani, de esélyem sem volt, ugyanis Tom ideges hangja hallatán teljesen lefagytam.
- Nem azt beszéltük meg, hogy ma délután nézzük át azokat a retkes papírokat? Már 10 perce itt szobrozok basszus, mi van?
Oké, Tom még mindig ugyanolyan faragatlan tuskó, mint volt, és az sem hatja meg, hogy elméletileg azzal a lánnyal beszél, aki az ő gyerekét várja.
- Már ne is haragudj, Tom, de Loren-nel most nem fogsz tudni beszélni. De ha egy kicsit is érdekel, hogy mi van vele, akkor gyere a kórházba.
- Jessica? – váltott rögtön hangnemet.
- Igen. Épp Lorennél voltam. Aztán elment a mosdóba és vérezni kezdett. Semmi durva, de iszonyatosan meg van ijedve.
- Ott vagy vele?
- Igen, de nem tudok semmit, mióta bejöttünk nem tudtam beszélni senkivel.
- Nemsokára ott vagyok. – azzal köszönés nélkül letette.
Sóhajtva nyomtam ki a telefont, és nem értettem, hogy miért van olyan érzésem, hogy Tom nem is Loren miatt jön ide, hanem… miattam.
Körülbelül 10 perc múlva ott is volt.
- Nincs azóta se semmi?
Csak megráztam a fejem, Tom pedig helyet foglalt mellettem.
- Miért jöttél ide? – fordultam hozzá néhány percnyi hallgatás után.
- Hiszen… te mondtad. – nézett rám megütközve.
- Téged nem érdekel Loren.
- Eddig… tényleg úgy voltam vele, hogy csináljon, amit akar. De aggódom érte, remélem nem lesz semmi baja.
Csak megadóan megráztam a fejem.
- Most mit vársz tőlem? –csattant fel. – Talán feleségül kellett volna vennem, mert elkövettem egy hibát? És különben sem én ragaszkodtam hozzá, hogy tartsa meg a babát.
- Tom… - szólaltam meg halkan. – Bele sem gondolsz, hogy mit élhetett át és él át folyamatosan. Ez nem csak egy olyan döntés, amit egész egyszerűen kimondasz, mint hogy csokis sütit kérek, oh nem is inkább citromosat. Itt egy élet a tét, ami aztán kihatással van sok más emberére is. Nem olyan könnyű ám választani a között, hogy megmented a saját kisbabád életét vagy épp a sajátodat olyan tekintetben, hogy minden folytatódjon úgy, ahogy volt. De miért is magyarázom, hisz tudhatnám, milyen gyerekes vagy. – fejeztem be, majd felálltam és gondoltam sétálok egy kicsit fel-alá, hogy levezessem a feszültségem.
- Talán igazad van. Csak… nem vagyok erre felkészülve, és nem akarom ezt csinálni. – szólalt meg Tom is idő múlva, majd közelebb sétált hozzám.
- Tudom, egyikünk sincs.
- Nem akartam bunkó lenni csak…
- Hagyjuk.
- Szerintem is. Mizu Bergmannal?
- Te komolyan ennyire seggfej vagy? – kérdeztem rögtön.
- Most miért? Együtt vagytok, mindenki tudja. Talán azt kellett volna megkérdeznem, hogy mi van anyukáddal és Bergmann nagybátyjával?
Nagyon felhúzott ezzel a mondatával.
- Már csak azt nem értem, miért mondtad Lorennek, hogy én kellek neked, mikor láthatóan még a normális kommunikációra sem vagyunk képesek? – fordítottam neki hátat, ő azonban visszarángatott.
- Te sértődsz meg minden második mondatomon. – nézett rám szúrósan, miközben még mindig erősen tartotta a karomat.
- Mert minden második mondatod hatalmas bunkóság, ahhoz képest, ahogy az elmúlt időszakban beszéltél velem. – téptem ki a karom, majd sértődötten levágódtam a székre, ahol eredetileg is ültem.
- Te pedig idegesítően viselkedsz.
- Tom… - sóhajtottam, s közben próbáltam lenyugodni. – Talán… mert fogalmam sincs, hányadán állok veled.
- Mi lenne, ha azt mondanám… - kezdte vontatottan, majd leült mellém. – Hogy hagyd ott Bergmann-t, és legyél megint a barátnőm.
Ezen kicsit meglepődtem.
- Ezt most nem gondolhatod komolyan. Én…
- Tudom, hogy egy visszafeleselős csajszi lett belőled, de én azért még szeretném. – mosolygott rám.
- Itt nem csak erről van szó. – csattantam fel. - Neked állandóan vannak különböző kis kalandjaid. És… egyáltalán… nem értelek…
Tényleg nem értettem, hogy jön ez most ide.
- Amikor együtt voltam veled, sosem voltam másik lánnyal. Komolyan.
Csak egy szemforgatás volt a válaszom erre.
- Csak adj egy éjszakát, hogy bebizonyíthassam, hogy igenis csak te kellesz, és hogy működik. – folytatta teljesen komolyan.
- Ez nem így működik! – fakadtam ki. – Tudod… a múltkor is minden tök jó volt, de te mégis Corinne-t választottad, pluszban jött Loren. És… szerintem egyáltalán nem illünk össze. – fejeztem be, majd elfordítottam a tekintetem Tom felől.
Annyira furcsa és lehetetlen érzéseket váltott ki belőlem, hogy teljesen tanácstalan lettem. Az adrenalin olyan szinten túltengett bennem, hogy a kezeim ökölbe szorultak és nem tudtam eldönteni, hogy megverjem- e Tom Kaulitz-ot vagy épp leteperjem?
- Tudod… - szólalt meg elgondolkodva. – Tök aranyos, ahogy keresed az ellenérveket, az ellen, hogy a barátnőm légy, azt viszont eszedbe sem jut megemlíteni, hogy barátod van és halálosan szereted és hűséges vagy hozzá. – fejezte be egy gonosz mosollyal az arcán.

 

36. - Ijedtség

2011. febr. 1. 18:35 - írta PrincesaDorothea

köszönöm a kommentjeiteket isméét. <3 újrészvan. kicsivel több kommentnek örülnék, főleg most, hogy belevetem magam a matekba, így estére. :) holnap mindenki szurkoljon nekem, mert versenyem lesz. (ofkorsz matek.) aztán ha jó lesz, és hazajövök, és jó kedvem lesz... talán kaptok majd új részt is. :)

 

 

36. rész

- Annyira örülök, hogy mindezt elmondtad nekem. – mondtam elcsukló hangon, még mindig Lorent ölelve.
Nem sokkal később elengedtük egymást, majd Loren szemeibe nézve folytattam.
- Sajnálom, hogy úgy otthagytalak a suliban. Csak… kissé kiborultam. Egy ideig úgy tűnt, hogy a dolgaim megint rendbe jönnek Tom-mal, de aztán százszorosan elromlott minden. Nem hiszem, hogy akármilyen jövőnk is lehetne még együtt. De mindegy is. Mi van veled meg Tom-mal? – tettem fel azt a kérdést, amihez tartozó válasz legjobban érdekelt.
- Semmi. – rántotta meg a vállát Loren. – Olyan… mintha engem hibáztatna azért, mert most romokban az élete. Pedig… nem én akartam teherbe esni tőle, és nem is én törtem össze a szívedet ezerszer is… de úgy látszik, ezt nem látja.
- És… nem is érdekli, hogy gyereke lesz?
- Fogalmam sincs, Jess. A szükséges vizsgálatokat segített kifizetni, de soha nem jött el csak azért, mert szimplán érdekli, hogy vagyok.
- Mi lesz, ha megszületik a baba? – kérdeztem.
- Még nem döntöttem el.
- Ezt hogy érted?
- Gondolkodtam az örökbeadáson. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Az oké, hogy a szüleim támogatnak, de… azt sem akarom, hogy mindig ők szívjanak azért, mert én 17 évesen gyereket szültem, és utána be akarom fejezni a sulit, meg dolgozni.
Ahogy jobban belegondoltam, tényleg nehéz lehetett… akár csak gondolkodni is ezen. Iszonyú érzés lehet, amikor megszületik a kisbabád, néhány napig veled van, a karodban tartod, és teljesen beleszeretsz, mert ő a tied. Aztán pedig önként, át kell adnod valakinek, és csak reménykedsz benne, hogy legalább fele annyira fogja szeretni, mint te.
- Ez tényleg nem egyszerű. – szólaltam meg halkan.
- Egyébként… a suliban tudják, hogy…
Csak megráztam a fejem.
- Mindenki úgy tudja, beteg vagy. Persze terjengnek különféle pletykák… Corinne jóvoltából. - fintorogtam.
- Azt nem csodálom. Kimegyek a mosdóba, 2 perc és itt vagyok. – pattant fel.
Csak egy bólintással és enyhe mosollyal jeleztem a beleegyezésemet.

Furcsán éreztem magam. Valahogy úgy, mint nagyon régen, kisiskolás koromban. Rendes megértő barátnő voltam, ezek mellett volt egy tökéletesnek mondható barátom. Ez nem én voltam. Legalábbis nem az a Jessica, akit a legtöbben ismernek. Jól éreztem magam, csak muszáj volt jelzőket ragasztanom erre a jellemre, és ezek már kevésbé tetszettek. Én egy banda-vezér voltam, nem pedig az a lány, akinek tökéletes az élete. Úgy látszik erről az utóbbi időben teljesen megfeledkeztem, és már azt sem tudom, hogy mikor beszéltem utoljára valamelyik barátnőmmel. Nem tudom ennek a pontos okát. Talán az egész Chrissel való kapcsolatom, ami ellentmondott annak az elképzelésemnek, hogy a szerelem mennyi szenvedéssel jár. Vagy lehet, hogy mindvégig igazam volt, és szó sincs itt szerelemről?

- Jessica! – Loren kétségbeesett hangja zökkentett ki az eszmefuttatásomból.
- Valami baj van? – pattantam fel, majd elindultam a fürdőszoba felé.
Nem válaszolt. Gyorsan odaértem, s a fürdőszobában a rémült Lorent találtam, aki kétségbeesve nézte a padlóra hullott vércseppeket.

Fél óra múlva, az idegeim már készültek feladni a szolgálatot, amint a kórházban, az egyik műtő ajtaja előtt szobroztam, s közben próbáltam elérni Loren szüleit a telefonjáról, sikertelenül. Sehol nem volt senki, egy orvos, egy nővér se. Nem tudtam Loren állapotáról semmit, és kezdtem egyre jobban megijedni.
Újabb félóra múlva feladtam a kísérletezést, hogy Loren szüleit telefonon elérjem. Nyilván látni fogják, hogy a lányuk, körülbelül 10-szer hívta őket, szóval reméltem, hogy vissza fognak hívni. Miután jobb megoldást nem találtam, leültem a várakozók részére fenntartott székek egyikére, és vártam. Közben pedig gyártottam a pozitivista elméleteimet, miszerint, egy kis vérzés terhesség alatt még nem feltétlenül jelent rosszat.
Néhány perc múlva Loren telefonja megcsörrent, én pedig megkönnyebbülten készültem felvenni, de amint megpillantottam a kijelzőn Tom nevét az idegességem csak tovább fokozódott.

35.-I understand why you’re looking for tears in my eyes.

2011. jan. 30. 15:10 - írta PrincesaDorothea

35. rész – I understand why you’re looking for tears in my eyes.

- Jól vagy? – bukott ki belőlem a kérdés, miután magamhoz tértem.
Még én magam is meglepődtem, hogy milyen aggódó hangnemet ütöttem meg.
- Persze… én… minden oké.
Hirtelen nem tudtam, mit válaszolhatnék, ehelyett –tudom, hogy illetlen módon – de Loren hasára tévedt a pillantásom. Kabátot viselt, szóval semmit nem lehetett észre venni. Furcsa volt viszontlátnom őt. Miután kiderült a terhessége, körülbelül 2 hetet járt suliba, és azóta egyáltalán nem láttam. Nem mintha kíváncsi lettem volna, csak… most kicsit megrázott a dolog.
- Tök jó újra látni téged. – szólalt meg hirtelen.
Csak megeresztettem egy enyhe és elég erőltetett mosolyt.
- Hogy vagy egyébként? – kérdeztem, csak hogy ne tűnjön olyan lehetetlennek az egész helyzet.
- Egész jól.
- Nos… az jó. Örülök, hogy láttalak, szia. – azzal indultam is volna tovább, hiszen elég kellemetlen volt ez a helyzet.
- Jess, várj. – szólt utánam Loren.
Chrisre néztem egy segélykérő pillantással, ő viszont csak intett, hogy menjek vissza. Összeszorítottam a szemeimet, majd miután sikerült elfojtanom a kitörni vágyó érzelmeimet, megtettem ugyanazt a 2-3 lépést visszafelé.
- Igen?
- Tudom, hogy látni sem akarsz, és teljesen meg is értelek. És… irtó nagy pofátlanságnak fog tűnni, de nem találkozhatnék veled holnap? Persze, csak ha nincs programod. – fejezte be, miközben vetett egy kósza pillantást Chris-re.
Nem tudtam, mit mondjak neki. Szerettem volna Lorennel beszélő viszonyban lenni, mert valamilyen szinten mégis a barátnőm volt és hiányzott, ugyanakkor még mindig haragudtam rá.
- Nincs semmi dolgom holnap. Találkozzunk. – nyögtem ki végül.
- Remek. – eresztett meg egy enyhe mosolyt. – Akkor… holnap olyan délután kettő körül átjöhetnél hozzám, egyedül leszek.
- Oké. – bólintottam, majd kipréseltem magamból egy halvány mosolyt, és végleg elindultam kifelé Chris oldalán.
Egész este furán éreztem magam. Lorenen agyaltam természetesen. Féltem a másnapi találkozástól. Nem tudtam, hogy kellene viselkednem, egyáltalán milyen hozzáállást kell mutatnom ebben a helyzetben.
Már este hét is elmúlt és anyu még mindig nem volt itthon. Fogalmam sem volt, hogy merre voltak egész nap, ezért legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, ha megérdeklődöm Chris-től, hogy ott van –e. Így hát írtam neki egy sms-t.
”Mi mama está allí? Nem tudom a helyes szórendet de válaszolj, pls. Xo. J.”
”Sí, está aquí. Nemsokára indul haza. :)”

Másnap délben valahogy sikerült magamba erőszakolnom egy minimális mennyiségű ebédet, majd a hátralévő időben fel-alá járkáltam a lakásban, és elmagyaráztam anyának, hogy miért is vagyok ennyire ideges. Mióta csak ketten vagyunk, sokkal több dologba beavatom, mint azelőtt, és elég részletesen ismeri a Loren terhes Tomtól sztorit is. Természetesen a nagyon durva Tomos korszakomról még most sem tud.

Nem laktam túl messze Lorenéktől. Gyalog sem lett volna éppen hosszú, de jó szokásomhoz híven buszoztam, és amikor jött az ellenőr vigyorogva dugtam az orra alá az érvényes bérletemet.
A buszmegállótól sem kellett sokat sétálnom, és elértem a családi házat, ahová igyekeztem. Csengettem, majd néhány pillanat múlva Loren jelent meg az ajtóban. Sietős léptekkel igyekezett a kapuhoz, hogy kinyissa azt.
- Szia. –mosolygott rám, majd beengedett.
- Hello.
A bejáratig tartó utat néma csendben tettük meg. Ezután lepakoltam a felesleges cuccaimat, illetve ruhadarabjaimat, majd követtem Lorent a nappaliba. Miközben helyet foglaltam mellette a kanapén, megint csak nem tudtam megállni, hogy ne vessek egy pillantást a hasára. Épp, hogy csak egy picit volt nagyobb a megszokottnál.
- Szóval… - kezdte tétován, mire gyorsan felnéztem rá. – Tudom, hogy már semmit nem változtat a helyzeten, de szeretnék tőled még egyszer bocsánatot kérni. Nincs mentség arra, amit tettünk, főleg, hogy nem csak egyszer fordult elő. Legelőször tényleg nem akartam, csak aztán volt valami különleges benne, hogy Tom Kaulitz akar engem… persze tudom, hogy nem érzett irántam semmit… mindig is téged akart és keresett minden lányban. Ezt ő maga mondta, és teljesen igaz. Valami különleges erő vonz titeket egymáshoz, és jelzi, hogy összetartoztok. Hiába vagy most mással.
Feszült csendben hallgattam, amiket Loren mondott. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy valaha is ilyet mondott vagy érzett velem kapcsolatban.
- És… olyan szerencsétlenül jött ki ez az egész. Pont neked okoztam ezzel a legnagyobb fájdalmat… neked, aki első perctől teljesen normális volt velem, és mindig is többnek tekintett attól, mint aminek Brittanyék tartottak.
Visszaemlékeztem az első napra, amikor várakozóan néztem Lorenre, hogy ő is jön-e velünk bandázni. De nem jött. És a többi alkalommal is mindig én hívtam el magunkkal… Igaz, hogy amióta megtudtam, hogy lefeküdt Tom-mal kevésbé voltam ilyen rendes, de előtte teljes értékű emberként és barátnőmként tekintettem rá… a többiekkel ellentétben.
Hirtelen arra eszméltem, hogy a szemeim nedvesek a bennük csücsülő könnycseppek miatt.
- Az utóbbi pár hétben rájöttem, hogy iszonyatosan hiányzol, Jess… - a nagy mondanivalója közepette végre rám nézett, és láthatta, hogy már a sírás határán állok.
- Jessica… én nem…
Csak megráztam a fejem, majd kipréseltem magamból egy amolyan ’minden rendben van’ mosolyt aztán óvatosan megöleltem a mellettem ülő lányt.